Virginie Despentes-től eddig csak az Apokalipszis bébi című könyvet olvastam, és a Baise-moi című filmet láttam, de azért már ezek alapján is volt egy előzetes kép bennem arról, miről szólhat a több mint ezer oldalon folyó, három kötetben megjelent Vernon Subutex. A nagy (terjedelemre is nagy) műveknek kijáró alázattal és türelemmel közelítettem hozzá, azt gondolva, hogy ha nem is annyira jó, érdemes lesz végigolvasni, hiszen nicsak, mennyit dolgozott vele és rajta a szerző, de aztán az első oldalak úgy beszippantottak, hogy néhány nap múlva alig tudtam kikecmeregni a történetből. (A garancia jele volt természetesen a műfordító, Tótfalusi Ágnes neve is, akitől még rosszul megválasztott könyvet soha nem olvastam: rendkívül biztos és megnyugtató ízléssel válogat a kortárs francia irodalom remekei közül.)

Kép forrása

Lemezbolttól zeneszeánszokig

És hogy miről szólhat egy ilyen volumenű regény anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is unalmassá válna? A történet nem túl bonyolult: a címszereplő Vernon Subutex (eredeti nevén Marc Compadre – mint egyik szereplő mondja a Subutex szóról/névről, „rugós matrac neve van” –, aki olyan, „mintha Bruno Marsot keresztezték volna Keith Richardsszal”) kénytelen bezárni a lemezboltját, ahol pedig a korábbi években rengeteg érdekes párizsi figura megfordult, és mivel a jövedelme megszűnik, a bérelt lakásából kiteszik, és az utcára kerül. Egyetlen kincse egy nemrég elhunyt rocksztár barátjának a betépve videóra mondott önvallomása, amelyet egy ideig magával hurcol egyik barátjától a másikig, de aztán egy lakásban otthagy, és végleg Párizs hajléktalanjai közé kerül. Teljesen elengedi magát, de közben az önvallomásnak híre megy, és a teljes párizsi underground szcéna hajtóvadászatot indít a kazetták után, amelyen az elhunyt rocksztár – egyebek mellett – igen súlyos dolgokat állít egy nagyhatalmú producerről. Miközben a fél világ a kazettákat keresi, régi barátai rátalálnak Vernonra, aki lemezbolti múltjából kifolyólag remekül tud zenéket válogatni, és egészen különleges szeánsz-szerű bulikat csinál – valóságos kis szekta alakul körülötte, akik mindenhova követik. A történet végül egy – az olvasó érzése szerint legalábbis – kissé légből kapott és meglehetősen összecsapott bosszútörténetté válik egy ugyancsak zavarbaejtő utolsó fejezettel, amelyik többszáz év múlva játszódik, de a lényeg nem ez: hanem az, ahogy az író a többszáz oldalon komótosan és ráérősen a legalább tucatnyi szereplő életét és gondolatait bemutatja.

Kép forrása

Különös alakok

Ez egészen páratlan bravúr, talán halványan felsejlik az Utolsó letérő Brooklyn felé (a brutalitás is hasonló mértékű) vagy a Millenium-trilógia, csak még szélesebb merítés eredményét olvashatjuk, hiszen van itt minden és mindenki: pornósztár, elhízott és egyedül éldegélő, gyöngédség után sóvárgó ex-basszusgitároslány, egyedül maradt anyuka, alkoholista melós, neonáci bandatag, anarchista figura, nagyhatalmú médiamogul, lecsúszott és sikertelen, éppen ezért összeesküvéselmélet-hívő forgatókönyvíró, leszbikus nyomozó, kokainista milliárdos, lányát – aki szélsőségesen vallásos lesz – egyedül nevelő muzulmán apuka, lottómilliárdossá lett kisnyugdíjas, aki nem is tud mit kezdeni a rászakadt pénzzel, csak néhány dobozzal több sört vesz a barátainak, köztük a hajléktalan Vernonnak, és persze kissé mesterkélten a történetbe passzírozott transznemű szereplő is – úgy látszik, a művelt Nyugaton már nem születhet regény anélkül, hogy minden kisebbség kellőképpen meg ne legyen jelenítve.

És ez a sok szereplő a rendkívül lassan előrehaladó történet egyes fejezeteiben rendre megnyilatkozik, és a szerző olyan elképesztő tudással és bravúrral tud belehelyezkedni mindenkinek a helyzetébe, gondolataiba, előéletébe, motivációiba (a férfiakéba is hibátlanul), hogy csak kapkodjuk a fejünket; egyik fejezetben megírja például a szélsőbalos világképet, a másikban meg az ellenkezőjét, és bár a szereplők rendre minősítik egymást, a szerző soha nem foglal állást, csak arra törekszik, hogy minél pontosabban megmutassa minden szereplőjének a gondolatait, terveit, tetteinek okát és okait. Mindez pedig lehetőséget ad neki nem csupán arra, hogy szinte teljes képet fessen korunk Párizsáról annak minden problémájával, problémájának okaival, hanem hogy a lassan kiterülő/szétterülő történet is olyan életszagú és részletgazdag legyen, amennyire csak elképzelhető, vagy éppenséggel elvárható egy jelentős nagyregénytől.

Kép forrása

Remek szövegek

A nyelvezet – bár rendre alkalmazkodik a szereplő státuszához, műveltségéhez, társadalmi helyzetéhez, gondolati behatároltságához – igen erőteljes, egy pillanatra sem szépeleg, kimondottan szabadszájú, és éppen ez benne a rokonszenves: itt aztán tényleg semmilyen forró kása nem marad megkerülgetve, hanem egykettőre a leggondosabban megválasztott szavakkal elintéztetik. Néha kényelmetlen olvasni, néha imádnivaló, néha megrendülünk, máskor viszolygunk vagy hangosan röhögünk: „A strand sincs messze. De Vernon soha nem megy le oda. Nem szereti, ha homok megy a csizmájába. Sokkal jobban érezné magát Bretagne-ban. Itt mindenki tangapapucsban jár. Az ő ízlésének túl sok a lábujj”; „Charles mindig az Internacionálét kezdte énekelni, amikor a tévében kimondták az »államadósság« szót, úgyhogy már nem is volt értelme bekapcsolni a tévét, mert egyfolytában énekelt”; „és mindennek a tetejében szembe kell szállnia az asszisztensével, Mireille-jel is. Mireille egy sárkány. Nagyon hatékony a módszere: amint kérnek tőle valamit, üvölteni kezd. Kétszer is meggondolja az ember, hogy merje-e zavarni.”

Felsorolhatatlan mindaz az érdem, amit a leírások, az egyes fejezetek, a tökéletes ábrázolást megvalósító részletei árasztanak: az első utcán töltött éjszaka (meg egyáltalán: az utcára kerülés traumája), a női egyedülvalóság gondolatai, az írói sikertelenség okainak keresése – és megtalálása –, a kisnyugdíjas létbe beletehénkedő lottónyeremény, és oldalakon keresztül sorolhatnám azokat a tökéletes fejezeteket, amelyek valósággal külön kis regények a regényen belül… azt gondolom, nem is kell tovább elemezni a könyvet, csak leülni, olvasni, és még a helyenként érzett feszengések közepette is folyton szembesülni vele, micsoda hatalmas irodalom ez. 

Virginie Despentes: Vernon Subutex. Három kötet. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Budapest, 2022.