Bizonyára sokan ismerik Sartre híres mondatát: a pokol a másik. Nos, Janne Teller dán írónő kiterjesztette vagy pontosabban talán inkább értelmezte a Sartre gondolatát eképpen: a pokol a közösség. A csaknem húsz esztendővel ezelőtt megjelent programregény a közelmúltban filmes feldolgozást is kapott, s így ismét az érdeklődés homlokterébe került.

Kép forrása

Az egyén és a lét

Dániában mély hagyománya van az egzisztencialista gondolkodásnak, sőt, egyenesen dán leleménynek is mondhatnánk. A tizenkilencedik században élt Sören Kierkegaardot tartják az – emberről vallott felfogásunkat ma is meghatározó – egzisztencializmus atyjának. Olyan gondolkodók jártak nyomában, mint Albert Camus, Jean-Paul Sartre, Martin Heidegger, Ludwig Wittgenstein, Jürgen Habermas és természetesen ide kell sorolnunk Janne Tellert is.

Az eredeti eszme lényegét legjobban talán az 1846-ban megjelent Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez című munkájában fejti ki Kirkegaard. Hegel abszolút-szellemével szemben ő személyes szellemre, azaz a gondolkodó egzisztenciára fordította figyelmét. Az egzisztencia Kierkegaard értelmezésében a konkrét és véges keretek között létező ember, akit csak létezésén keresztül lehet megismerni, ezért – állítja – csak az egzisztencia az egyedüli megragadható valóság. Úgy tűnik, Janne Teller is ezen a másfél évszázada burjánzó lételméleti nyomvonalon haladt, mikor könyvet írt az egyén és a közösség viszonyáról. 

Teller egyébként főként regényeket és esszéket ír, s mindig az egyén és a közösség szélesebb egzisztenciális perspektíváira fókuszál. Odin's Island (1999) című kötetében a vallási és politikai fanatizmussal foglalkozott az Europa (2004) című munkájában az európai identitásról és a történelemről elmélkedett, esszéi ugyancsak a modern élet egzisztenciális és etikai perspektíváit keresik. És természetesen ugyancsak ebben az eszmekörben fogalmazza meg ifjúsági regényének kérdéseit és válaszait is. 

Kép forrása

Csoportnyomás

A nagy sikerű Semmi főszereplője, Pierre Anthon egy szilvafán ülve hirdeti osztálytársainak, hogy az élet értelmetlen. Osztálytársai elhatározzák, hogy megmutatják a tagadónak az élet értelmét: összeállítják a Fontos Dolgok Halmát, melyhez ki-ki hozzájárul egy-egy számára fontos dologgal. A szelíden induló gyűjtés hamar eldurvul. A gyerekek egyre komolyabb dolgokat követelnek a soron következő adakozótól, így kerül a halomra Gerda hörcsöge, egy hozzájuk szegődött kutya teteme, az egyik kislány szüzessége, s az egyik kisfiú levágott ujja… 

S miközben az elemzők tanácstalanul járják körül az elbeszélést, keresve benne a választ Pierre Anthon kérdéseire, kevesen veszik észre, hogy a történet mögött szikár állítást fogalmaz meg Janne Teller: a közösség a pokol. 

Kétségtelen, hogy a csoportnyomás tud veszélyes lenni. Réges-régen kimutatta a szociálpszichológia, hogy csoportnyomás hatására az ember olyasmit is megtesz, amit a közösségi presszió nélkül nem tenne meg. Még percepciónkat is hajlandóak vagyunk a közösségi elvárásokhoz igazítani, azt gondolván, talán mi magunk látjuk rosszul a dolgokat, ha mindenki más tőlünk eltérően látja. 

Teller ráadásul egészen pontosan megmutatja, sőt lépésről lépésre felépíti a közösség klasszikus struktúráját: megjelenik a közös cél, a közös tevékenység, elterjednek a közös hiedelmek, és természetesen megjelenik a hűség legteljesebb formája, amikor a közösség tagjai a csoport érdekében saját nyilvánvaló érdekeiket is hajlandóak feladni.

Kép forrása

Az egyszemélyes közösség diadala

Teller hazugsága azonban nemcsak abban áll, hogy a szekták működésmódját húzza rá az osztályközösségre, s azt a téveszmét terjeszti, hogy a közösség veszélyes, mert bármikor szektává válhat, amely tagjainak minden egyediségét felemészti, hanem abban is, hogy végső soron a történet egyetlen autonóm hőse, Pierre Anthon amolyan posztmodern egyszemélyes közösség gyanánt áll szemben osztálytársaival, s ezzel hitelesíti a szerző az egyszemélyes lét lehetőségét, sőt egyedül üdvös voltát. 

Csányi Vilmos Egyszemélyes kultúrák című esszéjében így foglalja össze ezt a különös jelenséget: „a társadalom által kínált kulturális zagyvalékból csupán egyéni, lokális szelekció révén lehetséges egy belülről értelmesnek tűnő, összehangolt, harmonikus kultúrát kialakítani. Az egytagú csoport kialakíthat egy különleges, csak általa képviselt kultúrát, amelynek belső szépségeit, harmóniáját, értelmezhető komponenseit kizárólag ő maga, a hagyományok korlátozó hatása nélkül alakíthatja ki.”

Teller regényében Pierre Anthon pontosan ezt teszi: egyedi céljai, egyedi cselekvései, egyéni hiedelmei, s hűsége egyedi filozófiájához tökéletes kontrasztközössége az egyre embertelenebb osztály-közösségnek. Ráadásul, dacára a végzetesen egzisztencialista álláspontjának, azaz a lét értelmetlenségének hirdetése ellenére Pierre Anthon az egyetlen szereplő, aki megmarad a humanitás talaján. 

A dán írónő tehát akarva vagy nem akarva olyan kötetet alkotott, amely kiválóan alkalmas arra, hogy félelmet és gyanakvást ébresszen mindenféle közösséggel szemben, s a csoport-lét helyett az egyszemélyes kultúrát, a teljes individualizmust állítsa ideálként ifjú olvasói elé. A Semmi olyan embereket nevel, akik félnek a közösségtől, tartózkodnak az együttműködéstől, problémáikat tehát nem barátok, rokonok, egyesületek segítségével, hanem személytelen rendszerek közreműködésével oldják meg. Gyermekvállalás helyett a bevándorlásban látják a jövőt, a család helyett a szingli létet választják, bensőséges kapcsolatok helyett alkalmi partnereket keresnek, értelmes vita helyett személyes érzelmeikből merítkeznek… Kiválóan belesimulnak a mind atomizáltabb nyugati világba. Tökéletes egzisztencialisták.