Robin Dunbar világhírű brit antropológus, evolúcióspszichológus évtizedek óta kutatja az emberi közösségek hálózatrendszerét és működési elveit. Neve a szélesebb nyilvánosság számára a 90-es években nagy port kavaró elméletének, az ún. Dunbar-számnak köszönhetően vált ismertté, mely minden korábbitól eltérően, az agy szerkezetéből kiindulva keresett választ arra a kérdésre, hogy egy embernek hány közeli ismerőse lehet? A tény, hogy a Dunbar-szám egzaktságát, illetve elméleti megalapozottságát újabb és újabb kutatócsoportok igyekeznek megdönteni, cseppet sem változtatott az Oxfordi Egyetem professzorának népszerűségén: könyvei a világ számos országában rendre az eladási listák élén szerepelnek, előadásai pedig kisebb méretű stadionokat töltenek meg.

Legutóbbi, Pléh Csaba pszichológus fordításában, magyar nyelven megjelent kötete a Barátok, a Dunbar szám mellett számos meglepő eredményt tár fel a barátságság témaköréből.

Kép forrása

Az a bizonyos Dunbar-szám

Robin Dunbar – fentiek mellett – a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, székfoglaló előadását 2022 októberében tartotta „A barátság és a közösség neuroanatómiája” címmel.

A Barátok, amellett, hogy a szerző – illetve további tudományterületek (etológia, szociológia, genetika) szakembereinek – legfrissebb kutatásaira támaszkodik, egyúttal az angol professzor egész eddigi pályafutásának amolyan esszenciája: az elmúlt évtizedekben lefektetett Dunbar-i gondolatrendszer szűkebb keresztmetszete.

Ennél fogva cseppet sem meglepő, hogy – miután a könyv első fejezetében némi adalékot kapunk arról, hogy (a fejezet címével élve) Miért (is) fontosak a barátok? – azonnal a szerző legfontosabb elméletére, a Dunbar-számra terelődik a szó. 

A legtöbben valószínűleg tényként kezeljük, hogy a bennünket körülvevő, (illetve általunk működtetett) dinamikusan változó, szociális hálónak létezik egy felső határa, s ez a határ hozzávetőleges képet nyújt tényleges kapcsolataink számáról. Ténylegesen azokat az embereket értve, akikkel rendszeres kapcsolatot tartunk fent, és képesek vagyunk fejben tartani az identitásukra vonatkozó legfontosabb jellemzőket. Vagyis azokat, akikkel – Dunbar szellemes meghatározására hagyatkozva, – „szívesen ülnénk együtt hajnali háromkor a honkongi repülőtéren az indulási váróban.” A felső limit természetesen következik a rendelkezésre álló időkorlátainkból és agyi kapacitásunkból.

A kérdés Robin Dunbar vizsgálataiban azonban arra vonatkozik, hogy van-e – az agy felépítése által meghatározott – ismeretelméleti határa a személyes ismeretségeink számának? A professzor első elemzéseit nem embereknél, hanem emberszabású majmoknál végzett kísérleteken keresztül vezette le, és vont korrelációt a csoportméretek és a vizsgált főemlősök neocortex elnevezésű agyterületének mérete között. (Fent említett cáfolatok egy része egyébként éppen erre hivatkozik, azaz, hogy a kutatások nem emberek, hanem bizonyos majomcsoportok társas viselkedését vették alapul.)

Dunbar a felső limitet 150-ben határozta meg: az elmélet szerint egy embernek nagyjából ennyi közvetlen ismerőse lehet, e fölött a csoportkohézió folyamatos gyengülése az adott csapat automatikus széteséséhez vezet – elemzi jelen könyvében is.

A szerző számos felméréssel támasztja alá, hogy „a természetes emberi közösségek és a személyes hálók jellegzetes mérete 150 körüli.”

A hozott példák igen széles spektrumon mozognak: a vadászó-gyűjtögető, hagyományos növénytermesztő társadalmak átlagosan 150-160 körül mozgó népességétől kezdve a középkori angol falvak méretén át a karácsonyi képeslapküldési szokásokig, sőt addig, hogy a 150-es szám miképp jelenik meg a (történelmi és a modern) katonai egységek felépítésében.

Kép forrása

A hálózatok rétegzett struktúrája, avagy a barátság ötös körei 

A 150-es limitnél meghúzott barátok köre azonban nem egységes. (Vagyis Dunbar nem állítja, hogy a csoport minden tagját azonos erősségű kapcsolat köti össze.) A társas hálózatok e helyett, – mutat rá – lényegében koncentrikus körök sorozata, melynek közepén a világot a saját perspektívájából tekintő „én” foglal helyet. Befelé, azaz az „én” felé haladva: következik a jó barátok 50-es köre. Aztán a legjobb barátok 15-öse, majd az 5-ös számmal meghatározott közeli barátok, akik teljesen önzetlen lelki, fizikai és anyagi támogatást hajlandóak nyújtani nekünk szükség esetén, végül pedig, ha kellően szerencsések vagyunk még egy intim barátot is magunk mellett tudhatunk, akivel a legbensőbb ügyeinket vitathatjuk meg. Noha nem biztos, hogy a professzor 5-ös felosztásával teljesen egyetértünk, a felvetés mindenesetre elgondolkodtató.

Mint ahogy a „hat lépés távolság elve” is, ami ráadásul magyar vonatkozással bír. Az elmélet ugyanis Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus nevéhez fűződik, aki a 60-as években ellenőrizni akarta Karinthy Frigyes Láncszemek c. novellájának (az író által egyébként feltehetően fikcióként kezelt) állítását, miszerint hat kapcsolaton keresztül bárkit el tud érni. Stanley Milgram láncvizsgálata során megkért embereket az amerikai Közép-Nyugaton, hogy küldjenek levelet a keleti partra, egy általuk nem ismert bostoni személynek. Úgy, hogy a levelet először egy általuk ismert embernek adják át, akinek ugyanez lesz a feladata, és így tovább. A sikerrel záruló felmérés beigazolta, hogy – legalábbis az amerikai kutató és többek közt az őt idéző Robin Dunbar szerint – valóban „sosem vagyunk hat kézfogásnál távolabb senkitől az egész világon.”

Kép forrása

És még sok minden más a barátság témaköréből

Olvashatunk például a társalgás korlátairól, vagyis arról, hányan vehetnek részt sikeresen egy adott beszélgetésben? A szerző állítása szerint „a társalgás négyes határa meglehetően komoly korlát. Ha egy ötödik személy felbukkan, fél percen belül két külön társalgási csoporttá válik szét a kiinduló csoport.” (A nyolcnál több pedig háromra.) A helyzet persze korántsem statikus, az emberek időnként átsiklanak egy szomszédos másikba, vagy altársalgást kezdenek valakivel, ha a főtéma eluntatja őket. 

Robin Dunbar említ egy érdekes kutatást, melyben Jamie Stiller és Krems Shakespeare drámákban és modern filmekben vizsgálta, „hogyan lehet a társalgási csoportok méretét megítélni abból, hogy hány ember jelenik meg egyszerre.” A szakemberek a fent említett négyes korlátra találtak, azaz – mondja a szerző – „úgy tűnik, a dramaturgok gondolkodását korlátozza a tény, hogy nézőik egy társalgásban négy emberrel tudnak megküzdeni, és a sikeres színházi vezetők ezt nagyon jól tudják.”

A nevetésről, mint az egyik legfontosabb csoportkohézióról szintén izgalmas dolgokat olvashatunk. Például, hogy az emberszabásúak és az emberek nevetése többek közt abban tér el egymástól, hogy mi, a majmokkal ellentétben, nevetés közben enyhén megváltoztatjuk a hangunkat. (aminek anatómiai oka, hogy a nevetés a majmoknál egyszerű kilégzés-belégzés szekvencia, nálunk viszont „kilégzéssorozat van, de nincs köztük belégzés”.)

Egy másik érdekes felmérés arra mutat rá, hogy pontosan négyszer gyakrabban nevetünk csoportban ugyanazt a videót nézve, mint mikor egyedül tesszük ugyanezt. Ez a jelenség – húz párhuzamot Dunbar – a dél-amerikai üvöltőmajmok üvöltőkórusánál figyelhető meg.

De megtudhatjuk azt is, hogy – a beszélgetőpartnerünk szeme sarkában megjelenő szarkalábakat figyelve, – hogyan csíphetjük el, ha a másik csak udvariasságból nevet egy félresikerült viccünkön. (Ez utóbbit megkülönböztetve a nem szándékos, azaz Duchanne – nevetéstől.)

További fejezetek szólnak például a barátság egészségi állapotra (beleértve a krónikus megbetegedések esélyét és a várható élettartamot) gyakorolt hatásáról, arról, hogy az online világ, a facebook mennyire befolyásolta tényleges ismerőseink számát, illetve, hogy milyen kohéziós erők húzódnak meg a sikeres, hosszútávon fennmaradó, baráti kapcsolatok, szűkebb és tágabb közösségek hátterében?

Robin Dunbar könyve tehát bőven kínál olvasnivalót – a korábbi írásokból megismert – több tudományág eredményeit összegző, szórakoztató és sok-sok példával alátámasztott stílusban.