Hogyan beszéljünk a gyerekeinkkel az olyan tragikus, bennünket, felnőtteket is traumatizáló s értelmes, megnyugtató válaszokat talán még magunk számára sem kínáló kérdésekről, mint amilyen a háború és a nyomában keletkező pusztulás? Hogyan beszélgessünk velük úgy, hogy segítsünk feloldani az ezzel kapcsolatos szorongásaikat, s közben megérthessék azt is, hogy mennyire fontos feladat megóvni – a tőlünk nem is olyan messze dúló háború kézzelfoghatósága miatt – hirtelen valahogy törékenyebbnek tűnő békét? Ehhez nyújt támpontot az ukrán szerzőpáros-házaspár Romana Romanisin és Andrij Lesziv: A Háború, amely megváltoztatta Rondót című, lírai érzékenységgel megírt, hatéves kor feletti gyerekeknek szóló kötete. A hiánypótló, fontos könyv – Vonnák Diána fordításában és a Pagony Kiadó gondozásában – néhány nappal ezelőtt került a hazai könyvesboltok polcaira.

Kép forrása

Pipacsok 

A kiadvány a szerzőpáros saját, enyhén szürreálisba hajló, szimbolikus tartalmakkal sokszorosan

átszőtt, finom rajzolatú illusztrációival jelent meg. A nagyszámú (köztük több kétoldalas) kép segít abban, hogy a gyerekek pusztán a színek, rajzok erejénél fogva, azaz szavak nélkül, kevésbé direkt módon fogadhassák be a történéseket. A kötet címlapja egyszerre sokkol és próbál az olvasókban egyúttal nyugalmat teremteni.

Az előbbi hatást váltja ki a címoldal szinte teljes felületét uraló, szimbolikusan nagybetűvel szedett, hatalmas, fekete HÁBORÚ felirat, mely szinte agyonnyomja a cím további részét képező (méretében is) kisbetűs szöveget.

A cím alatt gyerekrajzra emlékeztető, egy házra épp bombákat lövő, emberi szemmel felruházott tank képe, mely a földből szigorú, mértani pontossággal kinővő (a természet minden, organikus, hajlékony ritmusát nélkülöző) vörös pipacsok hangvételével cseng össze. A könyvben geometrikus formát öltő, vér színét idéző virágok, mint erős szimbolikus töltéssel bíró motívumok újra meg újra visszatérnek majd a kötet további oldalain. (A pipacs az I. világháború óta a háborús áldozatok nemzetközi jelképe.) A fentiek ellenpontjaként értelmezhető a borító – reményt és békét is jelképező – halványzöld alaptónusa. E színnel sugallva a könyv végső üzenetét: a háború egyszer majd véget ér, és a hely, ahol ma még borzalom és félelem lakik, újra élhető lesz.

Kép forrása

Dankó, Zirka és Fábián.

Rondó, mesebeli hely volt, mely éppúgy lehetett Ukrajnában, mint a világ bármely más pontján. Egyediségét nem „földrajzi meghatározottsága” adta, hanem az, hogy ebben a városkában minden idilli és varázslatos volt. 

„A levegője tiszta és áttetsző, mintha a legfinomabb fényből szőtték volna. Törékeny, különleges lakói virágot ültettek, gondozták a kerteket és a parkokat, hóbortos épületeket húztak fel, társalogtak a madarakkal és a növényekkel, szeretettek énekelni, rajzolni, verset írni.”

Legnagyobb ékessége a főtéren álló, hatalmas üvegház volt, telis-tele gyönyörű virágokkal. Amik ráadásul nem csak szépek voltak, de tudtak énekelni is, sőt, koncertek adtak, reggelente pedig – fejüket a fény felé emelve, – rázendítettek a város himnuszára. Nem csoda hát, hogy a Föld minden távoli zugából özönlöttek ide a látogatók.

Itt élt a három jó barát: Dankó, Zirka és Fábián.

„Dankó vékony, áttetsző teste úgy világított, mint egy lámpás. Legszebben a szíve ragyogott.” A leginkább kutyaformára emlékeztető Fábián „olyan könnyű volt, hogy még egy enyhe széllökés is a levegőbe emelhette és messzire sodorhatta volna”, ha nem lóg a nyakában egy súlyos medál. A madárszerű Zirka „papírszárnyait zizegtette szerte az égen, és mindent feljegyzett és felrajzolt rájuk, amit az utazásai során látott.”

Az a nap pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A Nap sütött és a madarak énekeltek – mesélik a szerzők. A három jó barát is – éppúgy, mint máskor – arra készült, hogy találkozzon a sarki kávézóban.

„Aztán hirtelen minden elcsendesedett. A városban halkan suttogva terjedt a hír: közelít a HÁBORÚ.”

„Rondó lakói nem tudták, ki az a Háború. Fekete volt, és félelmetes. Dübörögve, csikorogva, lassan haladt a város felé, a nyomában romok, zűrzavar és éjsötét mindenütt”.

De a legborzasztóbb az volt, hogy a Háború amerre csak járt, fekete virágokat vetett. A száraz, szúrós gyomok azonnal kihajtottak a földből, sűrű bozóttá fonódva összekapaszkodtak, és eltakarták a Napot. A nyomukban a régi, színpompás virágok összecsukták szirmaikat, és felhagytak az énekléssel.

Dankó, Zirka és Fábián tudták, hogy tenniük kell valamit. 

De vajon mit?

Először beszélni próbáltak vele, de a Háború nem foglalkozott velük, egyre csak tört előre, és a tankokból „dobálta a köveket.” 

Ekkor úgy döntöttek, hogy megpróbálják legyőzni a saját eszközeivel: összegyűjtötték a köveket, és teljes erőből visszadobálták. De semmit nem használt, merthogy a Háború – tudjuk meg, – egy gépezet volt, és „nem volt szíve”.

Kép forrása

Repedések

Így ment ez hosszú napokon, heteken át, mígnem Dankó elosont a sötétbe borult üvegházba, és egy merész ötlettel biciklijének lámpáját a növényekre irányította. 

A fény halovány volt, még épp csak pislákolt, de a virágok szirmai mégis lassan megmozdultak, mire a fény tovább erősödött. 

Mikor már egy tucatnyi virág énekelt, az egyre növekvő fénysugár váratlanul a Háborúra esett. És egészen elképesztő dolog történt: „A Háború egy pillanatra megdermedt”. 

Innentől kezdve Dankó tudta a stratégiát, és a városka lakói, mind felsorakoztak mögé, hogy fényt lövelljenek a gyengülő Háború felé. És a fény mind nagyobbra nőtt, és nőtt, mígnem egyszer csak teljesen kioltotta a Háborút. 

Dankó ismerte a Szent Ágoston-i titkot: ha a sötétet nem lehet kiűzni, növelni kell a fényt.

A „mese” tehát – mint a rendes mesék általában – végül jóra fordult. Ám ez a mese túlságosan valósághű és fájdalmas ahhoz, hogy varázsütésre minden tökéletessé váljon, mint egy igazi mese happy endjében. 

Nem. A szerzők a legkevésbé sem állítják, hogy a világ rendje helyreáll, és Rondóban éppen olyan lesz minden, mint volt azelőtt. Épp ellenkezőleg. 

„Sajnos – mondják – nem mindent lehet helyrehozni. Dankó átlátszó testén, a szíve fölött még mindig látszik a repedések szövedéke, Zirka szárnyain az égésnyomok, Fábián pedig sántít a sérült lábára.” 

„A városlakók – a főhősökhöz hasonlóan, olvassuk, szintén - megváltoztak. Mindannyian szomorú emléket őriznek a Háborúról, amely örökre megváltoztatta Rondót. És velük maradt a sok-sok piros pipacs, amely már szerte az egész városban nyílik.”