A számos, magyarul is megjelent könyvvel rendelkező, több rangos díjjal is kitüntetett Colson Whiteheadnek először az Alvilági becsület című könyvéről szerettem volna írni, de mivel az a duológia második kötete, és rend a lelke mindennek, még Harlemben is, úgy döntöttem, először ezt olvasom el és erről írok – de a folytatás sem várat sokáig magára. 

Kép forrása

Fordulatos történet

A regény az 1960-as években játszódik Harlemben, főszereplője Ray Carner, aki civilben megbízható (használt)bútorkereskedő, ebből tartja el éppen gyarapodó családját is. Otthonuk nem valami nagy, a felesége, Elizabeth szülei pedig nem segítenek, mivel Ray nem a szívük csücske; Ray apja helyi vagány volt, aki nem sokat törődött vele, így aztán tőle sem várhatnak semmit. A becsületesnek látszó, és sokáig a maga számára is becsületes Carney azonban seftelget, orgazdáskodik is, és mindenféle, a törvényesség határát súroló vagy azon túl elhelyezkedő dologgal foglalkozik, szigorúan titokban, persze, a felesége (és a környező lakók) tudta nélkül. 

Carney unokatestvére és testi-lelki jó társa egész zsenge ifjúságuktól kezdve a Freddie névre hallgató, és a bűnnek való ellenállást már igen korán elbukó pitiáner zsebes, akin Carney akkor – és úgy – segít, amikor – és ahogyan – tud: többnyire elpasszolja, amit Freddie „szerez”, vagy alibit, menedéket biztosít neki. Sajnos, Freddie nem tud megálljt parancsolni magának a bűn lejtőjén lefelé csúszva, így belekeveredik egy nagyszabású szállodarablási akcióba, igazi kemény fickókkal az oldalán, és ebbe a kalandba – orgazdaként – magával rántja a még mindig becsületesnek kinéző Carney-t is. És Carney – akit egyébként ideig-óráig még véd hajdani keményfiú papájának a hírneve – egyre mélyebbre süllyed a bűnbe, egyre nagyobb és veszedelmesebb dolgokra kényszerül, és mikor a dolgok nyugvópontra jutnának, Freddie ismét eltol egy-két dolgot… és immár nincs visszaút. 

Kép forrása

Különös írói módszerek

Röviden ez a szüzséje a Harlemi kavarásnak, de az igencsak nehezen olvasható, sűrű szövésű regény ennél sokkal több mindenhez (és mindenről) szól. Nagyregény ez a bűnről, a fekete lakosság gettóból való kitörésének lehetetlenségéről, a forrongó hatvanas évekről, moralitásról (úgy egyébként, hogy soha nem moralizál, csak megmutat, ábrázol és a következtetések levonását nagyvonalúan az olvasóra bízza), és legfőképpen kissé nosztalgikusan Harlemről, amelyik abban a formájában, ahogy ebben a kötetben bemutatásra kerül, azóta már megszűnt létezni. 

Jelentősen lassítja az olvasást a fent csak sűrű szövésűnek nevezett regényjellegzetesség: eléggé belterjes az utalásrendszer, rengeteg nekünk, magyar olvasóknak nem sokat jelentő helyszínre, névre, jelenségre való utalással, amelyeknek mind van önmagukon túlmutató jelentősége és jelentése is, és az, hogy a szerző mindezek ellenére, mindezek közben jó nagy kihagyásokkal dolgozik: sokszor csak a következő mondatból derül ki (ha van türelme az olvasónak ráérősen kissé visszamenni, visszafelé olvasni), hogy mennyi minden történt az előző mondat lezárása óta, mikor pedig szerves folytatásnak tűnik az aktuális szövegrész. Ez a szerzői módszertan – bevallom – eleinte elég zavaró, de amint hozzászokik az ember, igen élvezetesnek bizonyul. (Azonban tényleg nehéz megszokni, eleinte szükségtelenül csapongónak, helyenként túlrészletezőnek és belterjesnek tűnhet.) 

Kép forrása

Remek humor

A másik, ezúttal nem lassító, hanem csak az olvasói élvezetet fokozó tényező a humor, ami szintén sosem öncélú, mindig van jelentése és jelentősége is. Íme, például: „A másodikon valaki disznókörmöt főzött, a harmadikon meg régi zoknit, legalábbis szagra úgy tűnt.” Vagy: „Volt kidobóember a feketék klubjaiban a Barbary Coaston – a Kinney Clubban és az Alcazar Tavernben –, nevet szerzett sunyi ütéseivel és visszakézbő l adott, zsibbasztó pofonjaival. A tulajok kérlelték, hogy öltözzön jobban, de Bors maradt a kantáros farmernél és a merev munkásingnél. Ha flancolni akart, betűrte.” Illetve: „A betűket szögletesebbre rajzolni, hogy lehessen rendesen olvasni, tenni bele egy kis pirosat. Egy cikkben azt olvasta, hogy a természet szereti a piros színt, amit az állatok észrevesznek, és aki New York Cityben él, az részben biztosan állat.” 

És szép számban hangzanak el filozofikus, társadalomkritikus mondatok is: „Mindenkinek vannak titkos zugai és sikátorai, amit senki más nem lát – a főutcáid és sugárútjaid számítanak, az, ami mások rólad készült térképén megjelenik.” „Ha igazán megnézzük, senkit nem érdekel a másik – mindenki túl közelről éli meg a saját küszködését.” És ilyen irodalmat tud: „A lift melletti telefonfülkék harmonikaajtói ki-be csukódtak, fura kopoltyúk.” 

A bűnről, a korrupcióról pedig egyenesen szenvedélyes sorok sisteregnek a történet szövetébe gondosan beleágyazva. 

Mint írtam, nem könnyű olvasmány, de abszolút megéri a fáradságot, és felkészíti, kíváncsivá teszi az embert a következő kötetre, az Alvilági becsületre. 

Colson Whitehead: Harlemi kavarás. Fordította: Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2021.