Az a csodálatos ebben a könyvben, hogy irtózatos terjedelmű: 550 becsületes méretű oldal, így aztán nem kell félni, hogy elfogy – lehet falni jókedvvel, bőséggel. Mert olyan falnivaló: soha, egyetlen pillanatra sem ül le, fárad el, tekeredik önmagába, mint valami posztmodern izé: ez egy klasszikus maffiaregény egy (a!) klasszikus maffiaregények írójának tollából. Persze, nem egy Keresztapa, de talán csak azért, mert ebből nem készült film, és immár – a filmek óta – a hajdani könyvet is mind efelől olvassuk.

De lássuk, miről is van szó!

Kép forrása

A don terve

A bevezető részben, az első néhány oldalon nagyon kell koncentrálni, hogy megjegyezzük, ki kicsoda a don körül legyeskedő családban, akiket az öreg keresztapa azonmód eligazít a jövőt illetően, de onnan kezdve kényelmes és pont az ideális sebességgel olvasható, könnyen érthető és követhető, jóllehet több szálon futó cselekmény kerekedik ki. Az öreg don, „az utolsó keresztapa” – Domenico Clericuzio – kíméletlenül és okosan irányítja családját, a szava maga a törvény: öregségére egyetlen célja, hogy utódai törvényes keretek között élvezhessék majd a megszerzett vagyont és hatalmat. Ezért mindenre képes: fiait, unokaöccseit és unokáit, továbbá beosztottjait és katonáit úgy helyezi el szerte Amerikában és a nagyvilágban, hogy mindenki e cél felé törjön. Csakhogy egy dologgal nem számol: a család múltjában lappangó titkokkal, a vér szavával és a leszármazottak igen különböző habitusával, amelyek rendre nem illeszkednek a korabeli, szicíliai módszertanhoz, és amelyek szétfeszítik a remek tervet és feszültséggel teli, gyilkos testvérháborúvá züllesztik a nagyszerű családtörvényesítési elképzelést. De vajon nem ez volt-e a don eredeti, és egyben ördögi terve? Nem tudhatja senki.

Kép forrása

A maffia közelről

Mindenesetre a könyv letehetetlen, már az első oldalaktól kezdve, ahol a don elrendeli a családtagoknak, hogy ki mit fog csinálni: nem megkéri őket, nem utasítja, hanem elmondja, és mindenki vakon engedelmeskedik – már ez jelzi a karizmáját, kérlelhetetlenségét, amelyik a könyv végére szinte emberfeletti lénnyé változtatja őt. Közben pedig felsejlik, majd teljes életnagyságban megjelenik Hollywood, a Las Vegas-fémjelezte szerencsejátékvilág (a don ezen keresztül próbálja legalizálni családja jövedelmeit, és igyekszik megszabadulni a rettegett, de mégiscsak törvényen- és társadalmon-kívüliség stigmájától, amely alatt a családnak léteznie kell), az amerikai nagypolitika, és az olvasó egészen elszomorodik, mikor rájön, hogy nincs ennek a bizonyos amerikai életnek egyetlen olyan szeletkéje, amelyiket ne járna át féregként a maffia – vagy ahova nem tudja meggyőző erővel betenni a lábát (például a filmipar), ott hasonlóan gátlástalan cápák terrorizálnak színészeket, írókat, erőszakolgatnak színésznőket, és csupán a külső számít; íme, hogyan győzködi egy plasztikai sebész az egyébként maffiarokoni kapcsolatokkal bíró, közepesen szép forgatókönyvírót (!), hogy engedje magát megműteni: „Ismerem a film világát. Meghosszabbítottam nem egy sztár karrierjét, férfiét és nőét egyaránt. Amikor eljön a nap, hogy bekopogtat a forgatókönyvével az egyik stúdióba, a kinézete sokat fog nyomni a latban. Lehet, hogy igazságtalannak találja, én tudom, hogy maga tehetséges. De a filmvilág már csak ilyen. Fogja fel a dolgot szakmai lépésnek, nem valami férfi-nő dolognak.”

Az egész maffialét szókincse (bérmálás, áldoztatás, megnedvesíteni a csőrt stb.) rendkívül érdekes, mint ahogy tanulságos és érdekes a kegyetlenségében is igazságos maffiavilág talán soha nem létezett, csak idealizált világa a maga sajátos törvényeivel, amelyben – ha az ember meghúzza magát – sokáig lehet élni ugyan, de előbb vagy utóbb mindenkinek szomorú vége lesz. És hát ilyen mondatok vannak benne: „Ő maga soha nem kínzott meg senkit. Nem léteztek olyan titkok, amelyek indokolták volna ezt a kegyetlenséget. Ha az ember végez valakivel, akkor csak elválasztja ettől a világtól, hogy ne tudjon neki több kárt okozni.” Vagy: „A pénzhamisítás sokkal veszélyesebb bűn, mint a nemi erőszak, a gyilkosság vagy a gyújtogatás. Ha az ember pénzt hamisít, magát az államgépezetet támadja. Ha másféle bűnöket követ el, akkor csak jelentéktelen hullarabló, aki kiharapja a magáét a hatalmas dögből, amit a halandók sora jelent.”

Illetve a legfőbb krédó már-már filozofikus megfogalmazása: „Az omertá filozófiája viszonylag egyszerű. Halálos bűn beszélni a rendőröknek bármiről, ami kárt okozhat a maffiának. Ha a rivális klán a szemed láttára öli meg az apád, akkor sem szabad egyetlen szót sem szólnod a rendőröknek. De ha téged lőnek le, és már csak perceid vannak hátra, akkor sem szabad elárulnod, ki tette. Ha ellopták az öszvéredet, a kecskédet, az ékszereidet, tilos a rendőrségre menned. Egy igazi szicíliai számára a rendőrség jelképezi magát a sátánt, hozzá pedig nem fordul az ember segítségért. A család és a maffia dolga a bosszú.”

Kép forrása

Mesteri és meseszerű

Bár nem értek a maffiához, úgy gondolom, Mario Puzo nemeslelkű maffiózói valóban kissé ideálizált alakok – a valóság ennél szürkébb és kiábrándítóbb; de talán éppen ezért működnek ezek a könyvek: bizonyos szempontból valóságos romantikus regények. És az utolsó betűig mesterien vannak megírva, mindig vitatható, de mindig elgondolkodtató tényeket, bölcsességeket állítva: „A Don persze tudta, hogy a szeretet nem megbízható érzés, függetlenül attól, mennyire mély. A szeretetből nem fakad hála, sem engedelmesség, és nem biztosítja a harmóniát sem egy ilyen bonyolult világban. Ezt Don Clericuziónál jobban senki sem tudta. Azért, hogy az embert igazán szeressék, elengedhetetlen, hogy féljenek is tőle. A szeretet önmagában megvetendő dolog, semmi, ha nem kíséri bizalom és engedelmesség. Mi jót is hozna számára a szeretet, ha az emberek nem ismernék el a hatalmát?”

Nagyszerű, remek olvasmány Az utolsó keresztapa, amelynek – látható terjedelme ellenére is – szinte túl korán ér végére az olvasó. Szeretettel (és félelem nélkül) ajánljuk mindenkinek!

Mario Puzo: Az utolsó keresztapa. Fordította: Süle Gábor. Geopen Kiadó, Budapest, 2023.