Octavia E. Butler Földmag-duológiájának második kötete (A talentumok példázata) két évvel az első kötet (A magvető példázata) után jelent meg magyarul – az első kötet igen magasra helyezte a lécet és az elvárásokat, írtunk is róla, és most vizsgáljuk meg, be tudja-e teljesíteni ez a kötet a fentieket.

Ha az olvasó azt várja, hogy miután az első kötet posztapokaliptikus világát a főhősök – egy, az emberiségnek a világűrbe való kiköltöztetését célzó vallási mozgalomra függesztve szemüket – túlélik, most már valóban induljanak el a világűrbe… akkor csalódni fog. Én azt vártam, csalódtam is, de csak ebből a szempontból: a könyv végén, de tényleg csak a legutolsó oldalakon ugyan (némileg összecsapott és elsietett módon) elindulnak az űrhajók, de addig nemigen történik más, mint az előző kötetben. Csak még annál is durvábban és keményebben.

Kép forrása

Szóval ebből a szempontból kicsit csalódás a könyv – a közel ezer oldalnyi, rendkívül aprólékos regény utolsó oldalain (figyelem, innen kezdve spoilerezek!) hirtelen minden jóra fordul, és az addig rabszolgaként tartott és üldözött, a lányát is elvesztő főhősnő-próféta hirtelen világhíres lesz és ömlik hozzá a pénz, a szakértelem és a lelkesedés az űrprojekt iránt, hogy végül minden álma beteljesedjék (na jó, a lányával azért nem találják meg többé a közös hangot). Ez az egész azonban nem következik szervesen a történetből – sem az élet, sem a posztapokaliptikus világ logikájából, sajnos.

Kép forrása

Ennek ellenére mégis rendkívül izgalmas és olvasmányos A talentumok példázata, bőséges adattal és példaanyaggal az emberi aljasságot illetően – a kötet elején ugyanis a kis vallásos közösség idillikus, de előtte sok nehézség és szenvedés árán megszerzett és felépített falucskáját egy új amerikai elnök (akinek egyik jelszava igencsak hasonlít Donald Trump később kitalált jelszavához: Tegyük naggyá ismét Amerikát!) által bátorított/működni hagyott szekta, a Keresztes Vitézek lerohanják és egy rendkívüli fájdalmat okozni képes rabszolgatartó nyakörv segítségével kínozzák, erőszakolják, dolgoztatják és ölik őket (a Keresztes Vitézek persze az igaz útra való visszatérítésnek érzik mindezt).

A gyerekeiket (így a főhős gyermekét is) elveszik, és családoknál helyezik el, így a könyv jelentős része a rabszolgalétről és a rabszolgalétből való szabadulási kísérletről szól, illetve arról, ahogy az édesanya megpróbálja megtalálni a kéthónapos korában tőle elszakított lányát a még mindig apokaliptikus és az emberek legrosszabb énjét kihozó körülmények között vegetáló, egyébként napjainkban és néhány évvel később létező Amerikában.

Kép forrása

Bár van némi logikátlanság ebben a világban – hiszen egyfelől rabszolgatartók és gyerekeket prostitúcióra kényszerítő vad bandák dőzsölnek benne, másfelől az élet (kereskedelem, a mindennapok) normális kerékvágásban folyik –, ez nem zavaró, és az ember szívesen elmerül az ilyen egyszerű bölcsességekben: „Nagyon jóképű, és a szép emberek, akár férfiak, akár nők, olyan dolgokat is következmények nélkül kimondhatnak és megtehetnek, amikbe a csúnyábbak tönkremennek.” Vagy: „Mi túlélők vagyunk, Len. Te is az vagy. Én is az vagyok. Georgetown nagy része is. (…) Minket különböző módokon ütött-vágott a sors. Mindannyian sérültek vagyunk. Úgy gyógyulunk, ahogy csak tudunk. És nem, nem vagyunk normálisak. A normális emberek nem élték volna túl azt, amit mi. Ha normálisak lennénk, halottak lennénk.”

Kép forrása

Az első kötet támasztotta elvárások fényében valóban csalódás ez a könyv, hiszen tudjuk, hogy Octavia E. Butler nem riad vissza egy kis űrutazás-krónikától (gondoljunk csak főművére, a Xenogenezis-trilógiára (Hajnal, Átváltozás, Hibridek) – itt mégis fontosnak tartotta még egy egész könyvön keresztül részletezni és tovább mélyíteni az elsőben elkezdett történetet; nyilván nem értelmetlenül, nyilván sok és erőteljes filozófiával, nyilván tudva, mit akar. Mindent egybevetve azt gondolom, érdemes az olvasónak elkísérni a szerzőt ebben a kalandban, ebben az Amerikában – nem csupán azért, mert igen hasznos tudást és tippeket kap a túlélés lehetőségeiről, eszközeiről és pszichológiai hátteréről, hanem azért is –, mert a kötet a maga (szó szerinti!) földhözragadtságával (pontosabban: Földhöz-ragadtságával) igen fontos dolgokat mond el az emberről. És ez bizony a kivételesen nagy művek sajátja, szóval olvasásra mindenképpen ajánlom.

Octavia E. Butler: A talentumok példázata. Fordította: Huszár András, Farkas Veronika. Agave Kiadó, Budapest, 2023.