Bár cikkírói tevékenységem mindössze pár évre nyúlik csak vissza, így jelentős szakmai jelenlétről sem beszélhetek, ugyanakkor annyi időt mégis eltöltöttem már a virtuális papír előtt, hogy kialakuljanak bizonyos cikkírói elveim, amihez mindig tartom magam. Ilyen például az is, hogy egy könyvajánlónak, vagy egy érdekes rétegművet kell bemutatnia a nagyközönségnek, vagy, ami még fontosabb, rendelkeznie kell bárminemű aktualitással. Ezek után természetesen most nem is jöhet más, mintsem, hogy írjak egy ajánlót, amely nemcsak, hogy nem egy rétegjelenségről szól, de még csak aktualitással sem rendelkezik. Egy könyvajánlót, amelynek évekkel ezelőtt kellett volna megszületnie, és amely egyben egy bocsánatkérés is a részemről. 

Kép forrása

A kilencmilliós képregény
Ahogyan arról mi is írtunk korábban, Csepella Olivér 2014-ben mert nagyot álmodni, és az egyetemi diplomamunkájából úgy döntött, hogy egy kétszáz oldalas képregényt farag. Egy képregényt, amelyben a Nyugat folyóirat legendás alakjai veszik fel a harcot, nos… zombikkal. Hogy kellő időt tudjon a képkockák megrajzolására szentelni, ahogy mostanában oly sokan, úgy ő is a közösségi finanszírozás oltára elé járult, és kérte az embereket, hogy dobják össze neki egy évi munkabérét (amit tizenkétezer dollárban határozott meg). Az általa csepegtetett infómorzsák és az ötlet, amit prezentált meglehetősen tárt fülekre talált, ugyanis a lelkes érdeklődők annak érdekében, hogy láthassák, ahogy többek között Babits, Kosztolányi, Karinthy, Ady és a többiek fegyvert ragadnak, a kitűzött cél kétszázharminckét százalékát, azaz nem kevesebb, mint huszonhétezer-nyolcszázhatvannégy dollárt dobtak össze. Ez jelenlegi árfolyamon több, mint kilencmillió forint. Látható tehát, hogy a kereslet adott volt az ötletre, Csepellának most már nem volt más dolga, mint előállítani a kínálatot. Ezt pedig meg is tette, igaz a tervezett egy esztendő helyett három év alatt. De milyen lett a végeredmény és miért tartozom bocsánatkéréssel? 

Kép forrása

Mea culpa
Mielőtt még a boltokba került volna Csepella műve, jó néhány fórumon (így természetesen a Könyvkultúra Magazin felületén is) születtek róla cikkek, bemutatók. Ezekben pedig nemcsak, hogy maga a mű által feldolgozott nyugatos-zombis téma került bemutatásra, de néhány érdekesnek vélt képkocka is kikerült a nagyközönség elé. Ezek alapján a Nyugat+Zombik pedig egész egyszerűen rossz volt. Legalábbis én teljes szívvel elkönyveltem annak. A képsorok egyáltalán nem voltak olyan humorosak amennyire be lettek annak harangozva (sőt, semennyire se), a színekkel való játék (Csepella csak feketével és sárgával színezett) bántó volt a szemnek, a történet és az alapszituáció pedig számomra bántóan befogadhatatlan. Egyszerűen nem éreztem úgy, hogy ez egy érdekes felhozatal, és hogy kíváncsi vagyok Babitsra a harctéren, főleg egy erőltetett poénokkal hemzsegő, felszínes és felületes történetben, a szemnek bántó színvilág közepette. Ennek a véleményemnek pedig minden ezzel kapcsolatos beszélgetésben hangot is adtam. (No, mentségemre szóljon azért, hogy nem azt mondtam, hogy a mű rossz, mielőtt elolvastam volna, hanem, hogy engem egyáltalán nem tudott megszólítani, és hogy nagy valószínűséggel nem fogom elolvasni.) Ezután pedig a tapasztalt olvasó már tudhatja, hogy nyilvánvalóan nem történhetett más, minthogy végül nemcsak, hogy elolvastam Csepella Olivér képregényét (stílszerűen hozzá hasonlóan én is két évet csúsztam), de ráadásul imádtam is. 

Kép forrása

Ítélj a borítóról!
Egy átlagos könyvvadász túrámon voltam épp a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, amikor is eszembe jutott, hogy ha már úgyis itt vagyok, ne csak magamra gondoljak, viszek egy jó kis Star Wars képregényt az öcsémnek is. Így a képregényrészlegre tévedve esett csapdába a tekintetem, egy feltűnően nagyon citromsárga köteten a polcon. Az általam már végleg leírt Nyugat+Zombik volt az, és bár úgy voltam vele, hogy már megvan amiért jöttem, egy beleolvasási próbát végül is megér. Mondanom sem kell, a beleolvasásból végül egy hét alatti kiolvasás lett, a kötet minőségének pedig a legnagyszerűbb jelzője, hogy már a felénél tudtam, hogy ez a mű egyszerűen annyira zseniális, hogy mindenképp helyet kell, hogy kapjon a polcomon. Persze, biztosan dobott az is az élményen, hogy rendkívül alacsony elvárásokkal, (sőt, talán negatív elvásárokkal) ugrottam bele a kalandba, de az egészen biztos, hogy végeredményben abszolút minőségi szórakoztatást kaptam. A Nyugat+Zombik, ugyanis –bár nyilván nem hibátlan– egy egészen kiváló és kimondottan könnyen élvezhető alkotás. Egy olyan alkotás, ami azóta ott pihen a könyvespolcomon, ez pedig egy olyan cikk, amely azért született, hogy ha bárki más is hasonló cipőben járt, mint én anno, annak elmondjam, a népszerű mondás ellenében, itt most inkább a borítóról ítéljük meg a könyvet, mintsem az előzetes arról szóló cikkekből, és kikerült képanyagból. 

Kép forrása

Babits domináns vezérbajusza vagyok
A helyzet az ugyanis, hogy minden előzetesen nyilvánosságra hozott, erőltetett poénoktól hemzsegő, vagy csak szimplán rém érthetetlen képkockák ellenére a Nyugat+Zombik tényleg kimondottan vicces. Olyannyira vicces, hogy az ember képes öntudatlanul hangosan felnevetni a busz kellős közepén, magára vonva néhány megvető pillantást. Emellett Csepella alkotása nemcsak, hogy vicces, de nagyon-nagyon szép is. Ami néhány kiragadott képkockán bántja a szemet, az paradox módon 200 oldalon át gyönyörűnek tetszik. A fehér-fekete-sárga képkockák elég sajátságosak, de magukkal ragadóak, és pozitívan különlegesek, nem mellesleg szépek. A kreatív grafikai megoldások, az egymásba illeszkedő képkockák pedig itt-ott őszinte csodálkozástól elterülő mosolyt tudnak csalni az olvasó arcára. Mindezek mellett, bár a történet alapvetően sokszor elég lapos és kétdimenziós, de néhány csattanó és nem várt fordulat, valamint a karakterek végsősoron fel tudják dobni. A karakterek, amelyek egyébként szintén a mű erősségei közé tartoznak. Bár nyilván mindig lehetne jobb, de alapvetően a „Főnök” alias Babits Mihály vezéregyénisége (és domináns vezérbajusza), egyben a reménytelenül szégyenlős szerelmes trubadúrromantikus lelke, Ady masszív önpusztító Capre Diem természete, valamint Kosztolányi azon vonása, hogy ha pánikban van csak jambusokban beszél, kellően kedvelhető arculatot tud adni az egész műnek. S bár egy percre sem tudunk elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ez csak egy modernkori kisarkított mese-karikatúra a Nyugatosokról, de mégis jópofa végignézni, ahogy Karinthy és Kosztolányi lejátszanak egy kört kedvelt időtöltésükből, miszerint versidézeteket szavalnak csupán azok magánhangzóival, a másiknak pedig fel kell ismernie, hogy mi hangzott el, majd egy törött asztallábbal kegyetlenül elpüfölnek egy élőhalott korábbi pincért.

Kép forrása

Mi értelme ennek?
Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy na de miért pont a Nyugatosok, és miért pont a zombik, mint utólag kiderült (bár talán a szemfülesebb érdeklődők akár már idő előtt is rájöhettek erre) ennek a leosztásnak tényleges oka van. A zombik reprezentálják ugyanis a tömegkultúra termékeit, illetve bizonyos értelmezésben magát az egyénileg eszetlen, csoportosan könnyen manipulálható tömegkultúrát, míg a Nyugatosok a magasművészetet, és az egyéni karakteri nagyságot. Itt tehát amellett, hogy Ady küzd meg egy kondérnyi élőhalottal, valójában a magasművészet kevesei küzdenek meg a tömegkultúrával. Ez persze nem Csepella találmánya volt, az Egyesült Államokban már jóval előtte partot ért ez a popkultúrális áramlat, gondoljunk csak a Büszkeség és balítélek meg a zombik című paródiaregényre. Mindazonáltal számomra többet adott az, hogy az alaphelyzetnek, miszerint Babitsék felveszik a harcot a megvuduzott és zombivá tett vendégekkel a New York kávéházban, van egy mélyebb jelentése és értelme, mint amennyit elvett az, hogy ez nem Csepella eredeti saját műfajötlete. 

Kép forrása

Megosztó mű
A Nyugat+Zombik tehát minden előzetes gondolatommal ellentétben szerintem egy nagyszerű olvasmány, ami megéri, hogy beszéljünk róla még ennyi idő után is, és nem csak azért, hogy a saját lelkiismeretemet megnyugtassam. A mű egyébként a keletkezésének története végett, végül a 2017-es év legjobban várt magyar képregénye lett, emiatt elképesztően széles körben jelentek meg róla előzetes és utólagos értékelések, cikkek, videók, sőt, akár tanulmányok is. A széles sajtóvisszhang azonban bár önmagában jó dolog, a mű esetében nem járt feltétlenül pozitív következménnyel, ugyanis sok helyen csalódással írtak róla, a nem teljesen profi volta végett. Egy helyen azt olvastam a művel kapcsolatban, hogy „ami működik egy kiragadott képsoron, az már nem biztos, hogy működik 200 oldalon”. Amit megmosolyogtam, ugyanis esetemben pont ellenkezőleg történt, ami nem működött egy kiragadott képsoron, az tökéletesen ült 200 oldalban kibontva. Ha tehát másért nem, akkor talán ezért van értelme megszületnie ennek a cikknek, ugyanis talán abban minden szakértő megegyezhet, hogy a Nyugat+Zombik egy megosztó mű, ám véleményem szerint, ha lehántjuk azt a hypeot ami övezte, akkor végeredményben egy nagyon szerethető, nagyon szép, és nagyon minőségi szórakoztatást nyújtó könyvet kapunk.