A közelmúltban volt alkalmam közelebbről is megismerni a „nőtudomány” néhány egyetemi szinten felvetett kérdését. Részt vehettem egy beszélgetésen, amelyen Horváth Júlia Borbála Női beszély című új kötetét mutattuk be. Ennek okán természetesen el is olvastam a Könyvhétre megjelent kiadványt. A szerző a nők közéleti, politikai szerepvállalását és annak történeti hátterét dolgozta fel, különös figyelmet fordítva a nyilvános beszédre, kutatva a férfias és nőies kommunikáció különbözőségeit. 
A bemutatón részt vett Dr. A. Gergely András kulturális antropológus, címzetes egyetemi tanár, Dr. Nagy Beáta a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, Dr. Tóth Pál Péter demográfus, szenior kutató és persze a szerző Horváth Júlia Borbála író, kutató, kulturális antropológus.

Kép forrása

Lényeges és lényegtelen
Kételyekkel telve érkeztem a beszélgetésre, mert az eredetileg Ph.D. értekezésként megfogalmazott szöveg gondolati építményének alapjai nem tűntek túl stabilnak. A szerző felvetése szerint a nyilvánosság előtt való megjelenés minden időben a hatalmi státus kialakításának lehetőségét jelentette. Másutt azzal találkoztam, hogy a nők a patriarchátus alakította rendszerbe simulva nehezen találják önálló hangjukat. Megint másutt a szerző evidenciaként fogalmazta meg azt a nagyon is kétséges (vagy pontosabban nagyon is ideológia ízű) állítást, mely szerint nyelvünk férfiak által kialakított, és férfidominanciát képviselő beszéd…
A zavaróan kétséges felvetések mellé azután logikai problémák is felsorakoztak. Amikor azt vizsgálja a doktorandusz, illetve doktoranda, hogy miért, és hogyan próbálnak helytállni a nők a közéleti nyilvánosságban, olyan kérdést vet föl, ami nem függ össze a nőiséggel. 
A politikustól ugyanis azt várjuk, hogy a rábízott ügyeket sikerre vigye, vagy szélesebb értelemben, az a jó politikus, aki az általa képviselt társadalmi csoport érdekeiért sokat tud tenni. Hogy ezt milyen módon éri el, az nem érdekes. Hogy a politikus alkukötéssel, konfliktusvállalással, fenyegetéssel, blöfföléssel éri el céljait, az mindegy, mint ahogy az is teljesen mindegy, hogy a politikus egyébként engedékeny lassez-faire, együttműködő demokratikus vagy ellentmondást nem tűrő autoriter személyiségvonásokat hordoz. 
Az emberi tartalom és az eredményes munka kérdését a legtöbb szakmánál élesen el tudjuk választani. Lényegtelen, hogy a buszvezető, a szakács, a könyvkötő milyen ember, amíg munkáját megfelelően végzi. És persze e szempontból az is mindegy, hogy férfi vagy nő az illető. A politikusra azonban sokszor váteszként tekint a romantikus közeg, s valamiféle egyetemes humanitás nevében kér számon rajta olyasmit, amire az nem szerződött. Van, aki a nyilvános beszéd romlását véli látni, s úgy hiszi, annak oka a politikai közbeszéd hanyatlása. Mások a közerkölcsök nívójának zuhanását varrnák a politikusok nyakába, megint mások a korrupcióért okolják a megvesztegetetteket. (Mintha nem is kellene hozzá vesztegető és vesztegetési szándék.) 
Most e sok elvárás közül a női emancipáció ügyét emelte elénk Horváth Júlia Borbála, nem tagadva, hogy mint valamiféle modern szüfrazsett, úgy tekint a politikai aktivitás lehetőségére, mint afféle bölcsek kövére, remélve, hogy annak révén teljessé válhat a női egyenjogúság, hiszen hősei más asszonyok számára is példamutató módon, a közéleti küzdelmeket is vállalva teljesítik ki önmegvalósító küldetésüket. Mindezen túl persze az emberiség ügyét is előbbre viszik, a nőpolitikusok ugyanis – tartják a feministák – olyasmit képviselnek, amit a férfiak nem tudnak: nőiességet visznek a politikába. Ezzel pedig jelentősen járulnak hozzá ahhoz, hogy közéletünk kevésbé férfias, világunk szebb és jobb legyen. 

Kép forrása

Férfiak női testben
Eltekintve most attól, hogy a világmegváltás általában nem politikai (hanem hitéleti) projekt, eltekintve tehát attól, hogy a nőpolitikusokra függesztett szemek olyasmit remélnek, ami normális politikusnak – sem férfinek, sem nőnek – nem sajátja, van a politikai feminizmussal egy másik komoly probléma is. 
Ha ugyanis rákérdezünk arra, hogy pontosan miben is áll az a nőiesség, amit a nőpolitikusoknak képviselniük kellene, akkor csak felületes, csúnyán elnagyolt válaszokat kapunk. 
Hogy tudományosan – ha már egy PHD-értekezés kapcsán kezdtem e cikket írni –, azaz egzakt módon, definíció-szerűen megragadható lenne a nőpolitikus jellemzése, abban nem reménykedhetünk. Sőt, amikor az említett beszélgetésen felvetettem, hogy a sikeres nőpolitikusok – Indira Gandhitól Angela Merkelig – az utóbbi évtizedekben úgy teremnek, mintha tényleg egyenlőség lenne e téren a nemek között, azt a választ kaptam, hogy a legsikeresebb nőpolitikusok nem is igazi nők: férfiak női testben. Legalább is úgy viselkednek, mint a férfipolitikusok. Kemények, agresszívek, konfrontatívak. Nincs bennük semmi nőiesség… 
Megjegyzem, szerintem éppen ettől sikeresek. Úgy látszik, olyan világban mozognak, amelyben a férfiassághoz kötött tulajdonságok tesznek sikeressé. A bányásznak nagy fizikai erőre van szüksége, az óvónőnek meg figyelmes gyermekszeretetre. (Megkockáztatom: egyiknek tesztoszteronra, másiknak ösztrogénre…) Amiből az is következne, hogy a hagyományosan a nőiességhez kapcsolt tulajdonságok eleve kudarcra ítélik a politikuspalántát. Ha mégis a nőiességhez ragaszkodva várnánk a politikai sikert, az kicsit olyan, mintha azt képzelnénk, becéző gondoskodással megfékezhetőek az elemi csapások.

Kép forrása

Tudományok-e a nemtudományok? 
A dolog pikantériája, hogy hiába remélünk feministáinktól pontos jellemrajzot az ideális nőpolitikusról, nem véletlenül nincs ilyen. A világos szerepelvárás megfogalmazása ugyanis olyan ellentmondásba sodorja a nőtudományok képviselőit, amivel nem szívesen néznek szembe. 
Végső soron még egy bonyolult szövegezéssel körülírt szerepmodell is csak egy lista arról, milyenek a nők. Azaz a feminizmus felkentjeinek azt kellene mondaniuk, hogy vannak szilárdan nőies tulajdonságok, amelyek csakis a biológiai adottságokkal állnak összefüggésben. 
Egy ilyen kijelentés azonban nyilvánvalóan szemben áll a nemtudományok másik sarkalatos állításával, amely szerint a nemi szerepmodellek társadalmi konstrukciók és a közeg változása új szerepmodellek kialakítását teszi lehetővé, illetve szükségessé. 
Persze nekünk, konzervatív férfiaknak könnyű dolgunk van, mert abban a szép, kerek és szerethető világban, amiben mi létezünk, a nemi szerepek ugyan változandóak és változásban is vannak (tulajdonképpen mindig), de azért erősen kötődnek a biológiai adottságokhoz. A nők például csak elvétve lehetnek jó politikusok, akkor, ha a keményen tudnak küzdeni a mögöttük állók érdekeiért. Viszont lehetnek szexi csábítók, lehetnek anyák, lehetnek egy-egy család érzelmi középpontjai, és persze lehetnek hivatásukban sikeres alkotó emberek. 
Mindezt vizsgálhatja is a szociológia, a pszichológia, vagy bármilyen szaktudomány. A women's studies azonban – úgy tűnik nekem e könyv és e beszélgetés alapján – nemcsak leíró jelleggel rögzíti a nők társadalmi státuszát, nemcsak összefüggéseket ismer föl az egyes jelenségek között, hanem kritikai éllel beszél a nők helyzetéről, azaz egy elképzelt, feltételezett, ideális állapothoz viszonyítva bírálja a társadalmat. Szóval ideológiát képvisel, nem tényeket.