Egy könyv, amelyet nemcsak a szokásos lelkendező kritika kapott fel az Egyesült Államokban, hanem világszerte őszinte érdeklődést váltott ki, hiszen témája messze túlmutat egy sokat szenvedett nép XX. századi kálváriáján. A vietnámi emigráns szülőktől született, négyéves kora óta az Egyesült Államokban élő Viet Thanh Nguyen regényének 2015-ös megjelenése fontos lépése a vietnámi háború amerikai recepciójának. 

Kép forrása

Ismerős és ismeretlen
A szimpatizáns méltán kapott Pulitzer-díjat, mert (vagy épp noha) szakít a kétféle amerikai narratívával, miszerint vagy hősiessé mitizálják a filmesek, regényírók, zenészek az ideológiailag kettéosztott Vietnám háborújában részt vevő amerikaiak és dél-vietnámi szövetségeseik szerepét, vagy a hatvanas évek végén indult ellenkultúra jegyében a pokolba kívánják azokat az éveket. A szerző új nézőpontot kínál, s az ítélet megalkotását meghagyja az olvasónak, aki meglepődik, hogy aztán az utolsó oldalakhoz érve még jobban megzavarodjon, mert semmi sem az, aminek látszik, a jó nem jó (vagy legalábbis nem jobb a rossznak mondott másiknál), a biztosnak látszó a legbizonytalanabb, néha valóságos pszicho-thrillert tartunk a kezünkben. Konklúziója banálisnak tűnhet ennek a rendkívül szövevényes, fordulatos, végig izgalmas regénynek: élni kell. De másfelől nézve azt mondhatjuk: végre egy bizonyosság, amely ráadásul nem ígér semmit, se jót, se rosszat, csupán azt, hogy az idő és benne az élet dübörög tovább. Ennél többet a létezéstechnika kitűnő ismerője, a mi Ottlik Gézánk sem kínált, mikor Medve szavaival rögzíti: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni.”
Nekem különösen szimpatikussá tette A szimpatizánst két apróság is: egyrészt, hogy kedvenc vietnámi énekesemet, az Északról Délre, majd 1975 után Amerikába emigrált Khánh Ly-t is megemlíti; másrészt, hogy az első száz oldalon három-négy magyar és erdélyi vonatkozást is szóba hoz. 
Akit érdekel ez a világ, rá fog jönni, hogy egyszerre ismerős és ismeretlen. Ismerjük a kommunizmus évtizedeit, a kettős beszédre neveltetést, az elhallgatást és a parancsszóra cselekvést. Utóbbira talán elég példa az, hogy a hidegháború egyik legnagyobb csataterének számító vietnámi konfliktusban a kommunista táborba kényszerült Magyarország egységesen „ajánlotta fel” segítségét Vietnám harcoló népének: a kommunista szombatok nyeresége, a Magyar Néphadsereg fegyverei áramlottak az északiakhoz, magyar kórházak épültek odakint, vietnámi szakembereket képeztek idehaza a „szép új világot” építő baráti rezsimnek. De az ismeretlenség érzése is vezetheti az olvasót. Egy egzotikus ország nagyon is „keleti” gondolkodásmódja, fanyar humora (mert a regény bőven szolgáltat ilyet is), hétköznapi és csak helyi szinten ismert hősei. 

Kép forrása

Észak és dél, kelet és nyugat
A regény szálait remekül sodorta össze az egyébként Kaliforniában egyetemi tanárként dolgozó szerző, jó arányérzékkel adagol minden összetevőt (történelmi háttér, szerelem, barátság, félelmek, lelki rezdülések stb.), ugyanakkor ennél sokkal fontosabb, hogy mégis egy széthullás történetét kapjuk, mely ellen minden szereplő a maga módján küzd. Kezdő pillanata 1975. április 30., szimbolikus dátum szinte minden vietnámi ember számára. Azon a napon törte át a saigoni elnöki palota kapuzatát az első észak-vietnámi tank, és vették a népi demokratikus állam katonái diadalmasan birtokba nemcsak a „gyűlölt zsarnokság szimbólumát”, hanem egész Saigont, mi több, a Vietnámi Demokratikus Köztársaság teljes területét. Ezzel próbálták Hồ Chí Minh és utódai a hidegháború korszakában – például Koreából – jól ismert „egy nemzet – két rendszer” skizoid állapotát feloldani. De nemcsak a kollektív tudathasadással foglalkozik az író, hanem a – „foglalkozását” tekintve érthető módon – végig névtelenségben maradó narrátora és annak társai lelkében-elméjében dúló törésvonalakkal is.
Adva van egy, a fentiekben említett tudathasadásra többszörösen predesztinált hős: vietnámi anyától született, de egy francia missziós pap soha föl nem vállalt törvénytelen gyereke. A saigoni titkosrendőrséghez beépült kommunista ügynök, aki Hanoinak küldözgeti jelentéseit. Nagyon is élvezi az elvtársai által megvetett Dél kapitalista előnyeit (melyeket kis vagy nagy korrupcióval lehet elnyerni), de miközben a marxista-leninista elvekhez ragaszkodna, azt is kénytelen bevállalni, hogy az ellenség jobb megismerése érdekében „nyugatos” politikai pamfleteket és a CIA kihallgatási metódusáról szóló kiskátét böngészi. Kockázatmentességre törekedve inkább nem vállal komoly kapcsolatot (már szülei tragikus kapcsolatának ismeretében sem), de időnként el-elcsábul egy-egy vietnámi széplány kedvéért, legyen az decens áo dàiba öltözve, vagy épp farmerruhás rock énekesnő. Észak és dél, kelet és nyugat húzza-vonja őt, de ebben a rettenetes nagy vívódásban egyet rendületlenül hisz (ha már katolikusként Istent nem): a barátság erejét. A kisgyermekkoruk óta három testőrként összeforrott fiúk felcseperedve is szorítják az eltéphetetlen baráti szálakat, még az ideológiai ellentéteiket is eltitkolva egymás elől: hősünk és Man kommunisták, ráadásul egymással állnak mozgalmi kapcsolatban; ugyanakkor Bon meggyőződéses híve Nguyễn Văn Thiệu elnök amerikabarát rendszerének. 

Kép forrása

A barátság próbája
A különbségek, mint hajszálrepedések széttöréssel fenyegetik ezt a kikezdhetetlennek tűnő, de mégis sok hazugsággal terhelt csapatot. Kényszerhazugságok ezek, mégis igen veszélyesek: hősünk nemcsak főnökének, az ugyancsak a saigoni rendszerhez hű Tábornoknak hazudja, hogy maga is odatartozik, de Bonnak is. Ha nem így tenne, a számára mindennél fontosabb barátságukat kockáztatná. De hazudik Mannak is, mikor annak tiltása ellenére cselekszik, és részt vesz a Tábornok által toborzott diverzáns alakulat thaiföldi-laoszi akciójában, hogy a forrófejű Bon mellett maradhasson. Hazudik persze minden elvtársának is, mert önmaga előtt is szégyenletesnek tartja, hogy nem lépett közbe egy északi ügynöknő megmentése érdekében. De a hazugságok előbb-utóbb kiderülnek. 
Miközben a szerencsétlen diverzáns kaland után észak-vietnámiak átnevelő táborában találja magát hősünk (hiszen saját elvtársai sem bíznak ideológiai hűségében és tisztaságában), ezért szép lassan kénytelen minden addigi tettét és gondolatát „meggyónni” egy hatalmas terjedelmű kéziratban, mely egyrészt feltétele annak, hogy ne küldjék őt is a többi déli rabbal együtt ideológiai agymosásra, kényszermunkára, vagy a nagyon kockázatos aknamentesítésre, hanem a körülményekhez képest elfogadható módon élhessen; másfelől rájön arra is, hogy az a „szép, új világ”, amelyért milliónyi kommunistával együtt harcolt, az sem különb annál a régi, letűnt rezsimnél. A semmi, az, amiért annyi milliókkal együtt ő is meghozta a maga áldozatát. Mindenki vesztes: a vietnámi nép a maga sokmillió halottjával, be nem gyógyuló sebeivel, de vesztesek történetünk hősei is. Bon az 1975 áprilisában bekövetkezett összeomlás utolsó napjaiban családjával menekülve tragikus módon elveszíti feleségét és gyermekét. Man egy napalmtámadás következtében összeég, arcának épségét veszíti el, még családja is nehezen viseli el. Főhősünk elveszti hitét a tiszta kommunizmusban. Mi az, ami mégis megmarad? A barátság, mely a láger tűzpróbáján is átmegy (Man helyezteti magát oda politikai komisszárnak, hogy két barátját életben tartsa és – némi kenőpénz segítségével – kiszabadítsa egy év után). Az – ironikus módon épp főhősünk által a kihallgatói előtt ismertetett amerikai kihallgatási módszertannak alávetett – elbeszélőnk kézirata (mely, tudjuk Bulgakovtól, soha nem ég el) maga a regény lesz. Végül pedig megmarad a történet tanulsága és kategorikus imperativusa: Élni fogunk!