A magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemére bukkantam a minap: Báróczy Sándor feljegyzései a magyar nemesi testőrség életéből 1760— 1800-ig. Ez a hosszú mondat a címe. Sajnos a könyv ma már ritkaság, nehezen megszerezhető kuriózum, könyvtárak mélyén retejtőzködő poros papíros, olyasmi, mit Báróczy alkímiai szorgoskodása, titkos tudomány, ezotéria. 

Kép forrása

Testőrök élete
Pedig hasznos lenne, ha a könyvecske ismét megjelenhetne, s nagyobb nyilvánossághoz juthatna. Báróczynak a testőrök életéről szóló naplószerű feljegyzéseit 1829-ben állította össze Krúdy Ferenc, magyarra pedig K. László József fordította – merthogy Báróczy eredetileg németül vetette papírra jegyzeteit –, s utoljára 1936-ban adták ki.
A magyar nemesi testőrség nemcsak a korai magyar irodalomnak volt bázisa, de a szélesebb művelődésnek, a magyar felvilágosodásnak is otthona lett. A XVIII. században kevés intézmény volt oly nagy hatással szellemi életünkre, mint a nemesi testőrség. Minden későbbi vita, törekvés, amely a reformkorban politikai küzdelem tárgyává vált, már felmerült a Trautson-palotában, a testőrírók megvitatták részben maguk között, részben a szélesebb nyilvánossággal levelezésük útján. Kérdés volt itt az ország modernizációjának problémája, a magyar nyelv ügye, sőt a nyelvújítás szükségességének témája is megjelent, de vitatéma lett a jobbágyfelszabadítás, vagy éppen Ausztria, s Magyarország viszonya. 

Kép forrása

Erdélyi örökség
Azonban a sok reformgondolattal összefüggésben hadd idézzek ide egy érdekes véleményt: „Tévesen vallja az irodalmi köztudat — általában még ma is — Bécsnek szinte kizárólagos szerepét abban, hogy a testőrökből a barokk nagyváros levegője teremt írókat. Bessenyei kivételével ennek a körnek csaknem valamennyi tagja erdélyi származású. Írói gyakorlatuk hazai, erdélyi örökség. A XVIII. században Erdély főúri köreiben bőtermésű fordítás-irodalom hagyományai élnek. Báróczi is még otthon kezdi meg Kasszandra-fordítását. A császárváros tehát egy folyamatot virágoztat ki, melynek szálai Erdélybe nyúlnak vissza. Bécs a testőrírókra tudatosítólag hatott: a hazafiságuk elé állított új célokat, föltárta előttük a módot és a lehetőséget, hogy mi-képen segíthetnek nemzetükön, öntudatra ébresztette bennük a nemzet számára dolgozó írót” – írja a harmincas években, azaz a fent említett Báróczi kötet megjelenésével kapcsolatos recenziójában Varjas Béla idalomtörténész, könyvtáros, az Országos Széchényi Könyvtár későbbi (1948 és 1957) vezetője, aki főképp a magyar könyvkiadás kezdeteit és a korai magyar irodalom történetét kutatta. 

Kép forrása

Művelődéstörténeti csemege 
A könyvecske híven beszámol a szolgálat részleteiről, közöl egy-két érdekes sztorit, pár szerethető, vagy éppen felháborító részletet. Elmesél például egy rablógyilkosságot, amelyet a testőrlaktanyában követtek el, egyszóval amolyan igazi művelődéstörténeti csemege.
Érdekes, hogy miközben a gárdapalotában uralkodó hangulatot életszerűen tükrözi, addig az irodalmi, vagy kulturális jelentőségű kérdésekkel alig foglalkozik. Úgy tűnik, Báróczy értékelése szerint ezek a viták, a testőrírók irodalmi próbálkozásai csak kezdetei egy folyamatnak, s önmagukban nem olyan fontosak.  „...mi megmaradunk amellett, amit a nemzet is elismer és a külföldi lapok is igaznak fogadnak el, hogy tudni-illik az irodalom fejlődésének Magyarországon az első lökést a magyar testőrség adta meg, tehát valóban hasznára volt a hazának!” – írja egy helyütt, s ezzel az egyetlen mondattal le is zárja a kérdést. Soha többet nem tér vissza a testőrírók irodalmi munkásságához. Sem egyes neveket, sem műveket nem említ. 
Annál gazdagabban foglalkozik a testőrök szolgálati kötelezettségeivel, gazdasági ügyeivel, nevezetesebb politikai és társadalmi ünnepségeken való szereplésükkel, életükkel, mindennapjaikkal. 
Ha mindez a magyar irodalomtörténet számára nem is annyira érdekes, a kultúrhistória igazi kincsesbányának találhatná.