Ha az ember az oktatási szakértőket hallgatja, amelyekkel Isten bőségesen kistafírozott bennünket, nyilván kárpótlásul, mert az elmúlt hetven évben időtálló tananyagot, tankönyvet nem nagyon voltunk képesek kiizzadni magunkból, akkor azt gondolja, hogy jó tankönyvet még nem írtak. Illetve írtak, de azt politikai okokból nem lehet használni. Illetve az adott oktatási szakértő írt, kompetencia alapút, de a szakma, a tanügyi kormányzat, illetve a tanügyi kormányzat áldatlan tevékenysége folytán homályban tartott nebulók értetlensége okán használatbavétele megrekedt.
Ezért van az, ha tankönyv kerül a kezembe mindig heves vágyat érzek, hogy belelapozzak. Hortobágyi Ágost királyi tanfelügyelő segédkönyvét, melyet az elemi iskola III. osztályos anyagának feldolgozásához írt, a Dunántúl 1942-es évkönyvébe rejtezve találtam és megint gyöngyszemet leltem. Szerzőnk más könyveket is írt, például a Nagymagyarország Nemzetiségei címmel tanulmányt, sőt regényt is Tárogatós Lovag címen. A helyi kultúra olyan gyöngyszemei ezek, amelyeket a Budapest-központú kulturális élet először magába szippantott, majd feledésre ítélt. Ma már nem divat és nem is lehetséges az ilyesféle „vármegyei” kulturális patriotizmus.  

Kép forrása

Mi tartja a felhőket?
Harmadikos elemistáknak és tanítóknak szól ez a könyv és elvileg földrajzról van szó. Ehhez képest olyan gyakorlati tökéletességgel vezeti végig a gyermekeket, elhelyezve őket a saját valóságuk középpontjában és pontos fogalmak tömegével megtámogatva egyúttal annak értelmi lenyomatán is, egy olyan „térképen”, amelyre minden odarajzoltatik és amelyen minden megmagyaráztatik.
Azt hiszem ezt hívják manapság vizuális kultúrának csak a sorrend fordult meg, akkoriban minden a gyermek számára már ismert valóságból indult ki, manapság meg virtuális valóságból kellene odatalálni az eredeti valósághoz. 
A környezet részletes és minden egyes fogalmát beszélgetés (beszélgetés!!) útján megragadó leírása, lerajzolása annyira pontos és életszerű, hogy miközben olvasom a tanító urak vagy úrnők számára adott útmutatásokat, élénken jelennek meg bennem, nemcsak gyermekkorom csodás falusi emlékei, hanem még Fekete István Ballagó Idő című könyvének képei is. A valóság tapasztalati tényeinek összekapcsolása az emberi fogalmakkal, a közigazgatás, az emberi együttélés fogalmaival annyira életszerű, annyira „konzervatív”, hogy szinte érezhetjük magunkban, ahogy emlékeink mélyén e fogalmak magánkonstitúcójának története felrémlik. Vagy csak én emlékszem ezekre?
Ez egy földrajztankönyv és tananyag segédlete, de a szerző kimondott célja, hogy egészleges tudást adjon, minden (akkor) lényeges kérdésben elhelyezze a nebulókat a világban. Megjegyzem Hortobágyi Ágost nem volt oktatási szakértő, a valóságos gyerekből és nem az ideális gyermekből indult ki.
Kedvencem a címben szereplő ellenőrző kérdés, „Mi tartja a felhőket?” A mélyebb csillagászati magyarázatoktóli tartózkodásra szólít ugyan, de az isteni teremtés csodájának felismerésén túl egyértelművé teszi, a világ megértése érdekében meg kell tanítani a gyermeket arra, hogy rákérdezzenek a miértekre és lássák az összefüggéseket. Népművelői feladataik végrehajtására buzdítja a tanítókat, felszólítva őket arra, hogy csillagos éjszakákon a gyermekeket a templomtérre rendelje és a szülők legnagyobb részére is ráférő szemléltető előadást ott tartson.  
Természetes tudás és felettébb szükséges tudás volt akkoriban a térképolvasás és a tájékozódás tudománya, ami a GPS és az útjelző táblák kora előtt alapvetően fejben lévő térképet, tágabb helyismeretet is feltételezett. Fontos volt tudni, hogy lakhelyünkről egy másik településre mely falvak, városok érintésével juthatunk el.

Kép forrása

A járás
Akkoriban az emberek alapvetően a lakóhelyük közvetlen környezetében élték le az életüket, a közeli heti, havi várárok jelentették a kereskedelembe való bekapcsolódás lehetőségét, vagyis nem, hogy a vármegye székhelyére, de még a nagyobb városaiba sem szükségszerűen jutottak el.
„A tanító saját járásának minden falujával foglalkozzék, a szomszéd járásokból a jelentéktelenebb falvakat hagyja ki, a távolabbi járásokból pedig csak néhány nevezetes községet vegyen fel a tanmenetébe.” Érdemes ízlelgetni ezt a mondatot. Ugyanis az a mára elfelejtett tény van mögötte, hogy a falvak egyenként teljesen különböző életterek voltak, mezőgazdaságuk, iparuk, etnikai és vallási összetételük, népszokásaik, közösségi létük eltérő volt, olyannyira, hogy ez a sokféleség természetes közege volt az akkor még természetes hatalmi tényezőként létező Magyar Királyságnak és amelyben a „király vagy a kormányzó kinevezi” évszázados, évezredes természetes kitétel.
A vidék akkor még olyan összefüggő gazdasági rendszer, amely eltartja lakosságát és képes kiszolgálni a város igényeit. Vagyis óvatosan hozzájárulni a város munkaerőigényéhez.
„Az Alsólendvai járásról tudnunk kell, hogy akkoriban a jugoszlávok által, sok más községgel együtt, meg van szállva, a Csáktornyai, Balatinzi, Perlaki járásokkal együtt.” Ez a mondat tökéletesen kifejezi, hogy a Magyar Királysághoz, mint államalakulathoz ragaszkodó bármilyen nemzetiségű emberek Trianonra miként tekintettek. Ez a nézőpont nemcsak az akkori hivatalosság álláspontja volt, hanem mindenkié. Ugyanis akkor nyilvánvaló volt, miként most egyáltalán nem az, hogy a jugoszláv kifejezés szerb elnyomást, dominanciát takar és az ott élő magyarok és vendek, horvátok a magyar királyság világos viszonyai közül egy nemzeti birodalmat építő szerb királyság hatalma alá kerültek, amin csak megtévesztő jelző az, hogy „jugoszláv”.

Kép forrása

A vármegye
Az autókultúra kibontakozása előtt műutakon, vasutakon és vízi utakon közlekedtek Zalavármegyében. „A vasutak, amelyek majdnem az egész vármegyét behálózzák”, leírásában a vicinális kifejezés még értékterheletlenül, nem negatív értelemben szerepel, szép példáját mutatva a szavak jelentésváltozásának és eltűnésének. Bár utazhatnánk még vicinálison! Csodás természetességgel íratik le, hogy országútjaink nagy részének alapjait még a rómaiak rakták le. Mint ahogy az is, hogy a legrosszabb utak Göcsejben vannak, ahol – különösen nagy esőzésekkor – alig lehet közlekedni. „Országútjaink azonban kitűnőek.” Ez még ugye az a valóság, amit nehéz eltagadni, nem is jut eszébe senkinek, gyermekeinknek azt, amit a szemükkel is láthatnak majd, olyannak ígérjük, mint amilyenek.
„...most van igazán szükségünk az isteni és emberi szeretettől teljesen megihletett magyar polgárságra.” Ez könyvünk utolsó félmondata (a kötelező hazafias vers előtt), ami a tanítóknak szól. Azóta is érvényesen.
Visszatérve a tanítás és a nevelés ezen egyszerűségében is nagyszerű teljesítményére, ez a nevelési módszertan a szükségszerű valóságba helyezi el a gyermekek gondolkodásmódját. Feltűnő, hogy mennyire kevéssé ad a szájukba bármit is a hazafias értékeken túl. Vagyis mennyivel több magától értetődően hivatkozható evidencia volt akkoriban értelmi és érzelmi értelemben is.
Alig száz évvel ezelőtt teljesen mást vártak a gyerekektől, mint most, akkor az volt a cél, hogy a lehető legalaposabban „lehorgonyozzák” őket a majdani felnőtt életüket maghatározó dolgok közt. Szó sem volt semmiféle önmegvalósításról, tehetséggondozásról, előbbi mindenkinek a maga dolga volt vagy nem is értette volna senki miről beszélünk, míg az utóbbi minden tanító lelkiismeretére volt bízva. Sosem tudhatjuk meg, hogy ha nincs második világháború, ezek a nemzedékek mire viszik majd, de valahogy mégis az az érzésem, ezzel az életszemlélettel nemcsak boldogulni, hanem boldognak lenni is lehetséges lett volna.

Kép forrása