Tavaly ősszel zaklattam olvasóinkat Eve Ensler Érző lelkek című különleges indíttatású könyvével, ahol bakfis lányok vallottak érzelmeikről, érzéseikről, benyomásaikról. Aki férfi, az humoros(kodó) és persze sosem hagyná ki fajtársi körben azt a megjegyzést, hogy „minden a rombuszra vezethető vissza”, amit ugye a művelt francia csak úgy konstatál, hogy „Cherchez la femme”. Mindezek után talán most már bevallhatom, hogy Eve Enslertől A vagina monológok című kötetet fogom ajánlani.

Ilyen mélységben…
Sok minden várta az emberiséget az ezredforduló beköszöntekor, és a sok jóslat, tudományos, művészeti, sport és közéleti hidrogénbomba mellett ott volt Eve Ensler A vagina monológok című könyve is. A téma sikerére jellemző, hogy tíz év múltán már a tízedik újrakiadást ünnepelve írt előszót a szerző a hol kiátkozott, hol mennyekbe menesztett műhöz, illetve a jubileumi kiadás borítójára felkerült marketingfogások csimborasszója: „A botránykönyv vágatlan változata”.
Ha komolyan vesszük a könyv lényegét, miszerint: ki kell mondaniuk végre a nőknek, hogy mit gondolnak, mit éreznek, miként vélekednek a saját vaginájukról, akkor valóban fontos kötetről van szó, hiszen eddig szó szerint és képletesen, ilyen mélységben vagináról így még nem szólt könyv.  

A frivol Amerikában
A könyvet megelőzte A vagina monológok felolvasóestjeinek, illetve az erre épülő, V-nap elnevezésű rendezvények sora, melyekből megszülethetett ez a kiadvány. Mint ismeretes, már a kezdetkor a szerzőhöz szinte napok alatt csatlakoztak hírességek, filmsztárok, televíziós személyiségek, ismert művészek, sportolók tucatjai, olyannyira, hogy mondhatni A vagina monológok indulása óta és a könyv megjelenése óta a frivol Amerikában sikk lett a nőknek a saját nemi szervükkel kapcsolatban megnyilatkozni.
Azt semmiképp sem lehet vitatni, hogy ez a téma, ezek az írások, ezek a megnyilatkozások meglehetősen erősen ne kelltették volna fel mind a nők, mind pedig a férfiak figyelmét.  Én csak halkan jegyezném meg, hogy vagina témában, pártállástól függetlenül már évezredek óta nagy az érdeklődés az emberiség részéről…
A kötet legfontosabb üzenetei között természetesen ott van a nők elleni erőszak, illetve az ez elleni világmozgalom hangsúlyozása.  Ugyanakkor magam (is) érzek nem is kevés PC-t az ügyben, hiszen a téma és vonzatai – a vaginájuk kapcsán a női egyenjogúságukról és felszabadításukról szóló szerzők megnyilvánulásai – a politikailag korrekt közbeszéd újdirektíváira utalnak.

Szeretni a nőket
Természetesen nem tudom megállni, hogy az egyik monológ részletével ne húzzam fel az olvasót búcsúzóul.
„Szeretni a nőket, szeretni a vaginánkat, ismerni és megérinteni a vaginánkat, bizalmas viszonyba kerülni azzal, akik, amik vagyunk, tudni, hogy mire van szükségünk. Kielégíteni magunkat, megtanítani a szeretőinket, hogyan elégítsenek ki minket, jelen lenni a vaginánkban, hangosan beszélni róla, beszélni éhségéről, fájdalmáról, magányáról és humoráról, láthatóvá tenni, hogy többé ne pusztíthassák el titokban, következmények nélkül, hogy a mi középpontunk, lényegünk, motorunk, álmunk ne lehessen soha többé elszakított, megcsonkított, néma, megtört, láthatatlan vagy megszégyenült.
Beszélned kell arról, hogy milyen behatolni a vaginába –mondta. Rajta – mondom erre én –, kerülj beljebb.”