Vélemény nélkül
Ez egy rendhagyó cikk lesz. Előre bocsájtom. Ugyanis mindig igyekeztem állást foglalni, véleményt nyilvánítani az írásaimban. Vagy, ha ez nem is sikerült, akkor legalább sokatmondóan írtam le, hogy nem tudok egyik vagy másik oldal javára dönteni, és áthárítom a felelősséget az Olvasókra. Most azonban – a cikket gondoltaimban fogalmazva –, kristálytisztán körvonalazódott előttem, hogy nem vagyok kvalifikálva az ítélethozatalra. Jelen pillanatban tisztán látszik, hogy az iraki háború csak még nagyobb káoszt hozott el a Közel-Keletre. Viszont Batiz András és Wagner Péter könyvében leírt, Szaddam emberiség ellenes bűneit olvasva az is egyértelmű, hogy a nyugatnak már évtizedekkel korábban, a nyolcvanas évek végén fel kellett volna lépni a Diktátor ellen – nem pedig támogatni őt Khomeinivel szemben az irak-iráni háború alatt. Mennyivel könnyebb érzelmek alapján döntést hozni! Viszont a cikk végére talán az is ki fog tűnni, hogy éppen ez a hozzáállás, amely oly büszkeséggel tölti el a nyugatot (és hogy vezetői csak négy évre előre mernek gondolkodni) vezettek a káoszhoz, amelynek szeleit már Európában is érezhetjük. 

Szemet hunyni. A legjobb szándékkal?
Az egyetlen, amiben lelkiismeret furdalás nélkül ki merem nyilvánítani véleményem az az, hogy a Szaddám – önkényuralom családi vállalkozásban (Batiz és Wagner könyve) zseniális. Wagner, aki szakmáját tekintve a Közép-Ázsia politológiájára specializálódott, nagy szakértelemmel gyűjtötte össze a diktátor életéről és felemelkedéséről szóló tényeket és mendemondákat. Ezeket pedig újságíró kollégájára bízta, aki egy élvezhető (ha szabad ilyet mondani egy olyan írásról, ami több százezer ártatlan ember haláláról tanúskodik) könyvvé fűzte össze azokat. Precíz, olvasmányos, lebilincselő. És elrettentő. Egy olyan világról olvashatunk, ahol elég egy férfiúnak következetesen kegyetlenebbnek lennie az őt körülvevőknél ahhoz, hogy feljebb jusson a ranglétrán. Egy országról, amelyben a drákói szigorral egy évtized alatt megszüntették az írástudatlanságot, ahol az éppen kiépített közegészségügy duplájára növelte a várható életkort. Annak ellenére, hogy ezreket kínoztak halálra a titkosszolgálatok. Ahol a közoktatás segítségével több generációt a diktátor imádatára kondicionáltak… amely tömegek segítségével aztán egy orwelli államot sikerült kiépíteni. Olyan besúgóhálózattal, amely mellett semmi olyan információ nem juthatott ki külföldre, amit Szaddam nem akart megosztani a világgal. Teszem azt a huszonegyedik század legkegyetlenebb népirtásáról (a kurd kisebbség ellen), amelyhez fegyvereket Amerika és Oroszország, az új rendszert támogatandó, boldogan biztosított. 

Értelmet nyert a film koncepciója
Az acélburok az Öböl-háború után látszott repedezni. Ironikusan ez a két év volt az, amely a Diktátor számára általános tiszteletet hozott el az arab világban (lévén Kuvaitból való kivonulását a zsidók Palesztinából való kitelepítésétől tette függővé), de ezen időszakot követő szankciók és értelmetlen kivégzések eredményezték azt is, hogy a kormány magas rangú tisztségviselői külföldre menekültek információkat szolgáltatva az eddig szinte ismeretlennek tekintett Szaddam-rendszerről. A diktátor lányai és férjeik családjukkal Jordániába menekültek, idősebb fiának, Udeynak a hasonmása (a merényleteket megakadályozandó a család minden fontosabb tagjának voltak dublőrei), Latif Yahia pedig Bécsbe szökött. Az ő történetét dolgozza fel Az ördög dublőre című 2011-es film, amelyre megjelenésekor azt mondtam: „lebilincselő, de tök értelmetlen”. Batiz és Wagner könyvét olvasva azonban most már tisztán látom: az értelem nélküli őrületet volt hivatott ábrázolni a film, amely az egész országot és annak elitjét jellemezte a kilencvenes évek elején. Ahol Szaddam fia azt kaphatott meg, amit akart, ahol bárkit kivégeztethettek a legkisebb félreértés miatt, és ahol a félelemre alapozva egy rendszer fél évszázadon keresztül sikerrel tudott működni. És amely ellen minden jóérzésű ember fellépne – ha tudna róla. Mind a könyvből, mind a filmből kiderül, Szaddam végét bizalmasainak exodusa okozta. Általuk kapott a nyugat kézzel fogható, be is mutatható bizonyítékot a kegyetlenkedésekre, amelyet zászlajára tűzve a szabad nyugat – népét maga mellé állítva – keresztes háborút indíthatott az arabság vezető diktátora ellen. 

Talán az a jó választás, ha kitartunk a már meghozott mellett?
Pszichológusok, politikusok, elemzők mind megegyeznek abban, hogy Szaddam Husszein egy különleges ember volt. Aki önmagát megfeszítve képes volt dolgozni magáért a hatalomért, melyet merényletek, törzsi felkelések és külföldi csapatok ellenében is képes volt megtartani. Hitt magában és a módszereiben. Tanúja volt ugyanis a gyenge királyság összeomlásának, a tábornokok értelmetlen uralmának és annak, ahogyan saját pártja elesett a hatalomtól belső civódások miatt. Ezekből tanulva építette föl rendszerét, amely erre a megállapításra épült: ha valaki nem fél a haláltól, félni fog a kínzástól, ha attól sem fél, akkor a szégyentől, ha pedig ez sem töri meg, akkor a családját és szeretteit fogja félteni mindezektől. A mértéktelen, de következetes kegyetlenség pedig bevált: három és fél évtizednyi korlátlan hatalom volt a „jutalma”. Emberi különlegessége azonban – ebben minden pszichológus megegyezik – abban állt, hogy tisztában volt a kegyetlensége mértéktelenségével. Viszont arra a következtetésre jutott, hogy enélkül semmilyen rendszer nem lenne itt életképes. És annak ellenére, hogy semmi szüksége nem volt rá, próbálta ezt megmagyarázni a népének: írt egy romantikus regényt Zabibah és a király címmel, amelyben „a szigorú királyt szerelme megkéri, adjon több választási lehetőséget a népének. Ezt a király az asszony kedvéért meg is tette. Ezzel a szabadsággal azonban alattvalói nem tudtak élni, így külföldi hatalmak bábjaiként egymással kezdtek csatározni. Így, a káosz elnyelte az országot a király halála után. Népe egyszerű fiai pedig csak ekkor eszméltek rá királyuk nélkülözhetetlenségére és módszereinek szükségszerűségére. Akkor, amikor nélküle már pótolhatatlan űr keletkezett az országban… és amely így elindult a pusztulás felé.”

Tizenhárom évvel a diktátor uralmának megdöntése után vajon megcáfolhatjuk-e őt?