Mindig nagy a kísértés, hogy a művészzsenik élettörténetét ne írja át valaki, no persze, Johann Sebastian Bach esetében sem lehet ez másként, immár sokadszorra dolgozzák fel biográfiáját.  Ezúttal Jens Johler német író teszi ezt, aki a pályája elején lévő, tizenöt éves, tehát még jócskán zsenge korú alkotót mutatja be. Azt a Bachot, akit még nem sújt a zsenialitás, és még vannak benne kétségek.

A hangszerek hangolása
Jens Johler A világ hangolása – Bach ifjúsága című könyve egy ügyes könyv. Pont annyit emel át a bach-i biográfiából, amennyi szükséges a hitelességhez, és pont annyi fikcióval tölti meg a hiányzó részeket, amennyi szintén hitelesnek tűnik.  
A regény elején, a tizenöt éves szinte még gyerek alkotó későbbi, mindennél magasabb alkotói életműve előzményeként épp az alapokat sajátítja el. Így többek között elmerül a hangszerek hangolásának tudományában.  Az ifjú Bachot azt foglalkoztatja például, hogy a hangszerek királynőjét, az orgonát, miként lehetne minden hangnemre behangolni. Ezen a vonalon haladva találkozik a kor nagy zenemesterével, Andreas Werckmeister-rel, aki állítása szerint megtalálta a megfelelő, és immár tökéletes hangolási technikát. Bach ezen felfedezésen fellelkesülve merül el az új távlatok nyújtotta zenei világban, ahol aztán újabb kétségek kezdik gyötörni: a tökéletes hangolási technika emberi eredete nem viszi-e el egy múlandó irányba az amúgy isteni vagy természeti eredetű harmonikus hangzatok világát? A zeneelmélet, zenegyakorlat világában nem, vagy csak alig járatos olvasók most joggal kérdezhetik, hogy „már elnézést, de mindez mit is jelent a hétköznapi ember nyelvére lefordítva?”

Alkotás és rombolás
Egy ideig még engedtessék meg nekem, hogy a zeneművészet történetének eme különösen érdekes epizódjának folyományával „kínozzam” olvasóinkat, Tarr Béla rendező 2000-ben elkészített Werckmeister harmóniák című filmjében is foglalkozik a 18. századi zenemester hangolással kapcsolatos elképzeléseivel. Thomka Beáta elemző többek között így ír a filmben található Werckmeister-féle „új” hangolási technikáról: „… rádöbben arra, hogy a zenei temperálás esetében nem technikai, hanem »jellegzetesen filozófiai« ügyről van szó. Visszahangolja zongoráját, minek következtében az egyenletes lebegésű temperáláson alapuló klasszikus zeneművek sosem hangozhatnak föl rajta többé harmonikusan, hanem csupán valamely fülsiketítő diszharmónia formájában. (…)Fáradhatatlan visszahangolási tevékenysége konstruálás és dekonstruálás, alkotás és rombolás egyszerre, valamint a harmónia lehetőségének elvitatása, tagadásának, mint evidenciának a kinyilatkoztatása. Felismerése, hogy az a harmonikus rend, melyre minden remekmű a maga látszólagos megfellebbezhetetlenségében utal, kétségbe vonható, talán nem is létezik, észrevétlenül a harmónia létezésében való egyetemes kétellyé minősül át.”

Miként élnek a zsenik
Nos, igen, a zene világa, a zenealkotás világa egy máig felfedezetlen terület, valahol úgy és ott tartunk annak ismeretével, ahogy a már közhelyes megállapítást halljuk, miszerint az ember, az agyának csupán tíz százalékát használja egyszerre, a többi kilencven százalék rejtélyes módon mindig passzív.
Johler könyvéből kiderül, hogy miként is élnek a zsenik, hogy milyen mély gondolatok, tervek, elképzelések, alkotói meglátások foglalkoztatják őket már egészen fiatal korukban, ahogy Bach esetében is.  Akit netán elijesztettek a fenti, magvasabbnak tűnő utalások, részletek, ne aggódjon, Johler regénye kellően olvasmányos és eseménydús, a barokk kor bájos bemutatásával, hanghordozása minden ismert és kevésbé ismert tónusának felvonultatásával – remek könyvélmény.