Legutóbb Paolo Sorrentino filmrendezőnek jutott eszébe az, ami Fellininek: újra mesélni kell a római kultúráról, avagy Rómáról, a római emberekről a világnak. Így készült el 2013-ban az A nagy szépség című csodálatos mozi. Federico bácsi még ennél is mélyebbre hatolt 1969-ben, amikor elkészítette a Satyricon című filmet, melyet „az egyetlen nagyjelentőségű ókori regényre” alapozva alkotott meg. A több ezer éves botránykőnek számító Satyricon-ról, melyet Titus Petronius Arbiter írt, most mi is lehántjuk a leplet.

Faludy Tárlata
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerkesztő, aki úgy gondolta, hogy Faludy Tárlata címmel sorozatot ad Faludy György költő, műfordító munkáiból. A patinás, kifejezetten elegáns és mutatós kivitelezésű albumszériában olyan darabok kaptak helyet, mint Barokk költészet, Görög költészet, Japán költészet, Latin költészet, Középkori költészet, Limerickek, Francois Rabelais: Pantegruel, Jean de la Fontaine: Állatmesék és most tárgyalt Satyricon, de talán nem teljes a lista. Történt mindez a 2002-es esztendőben, s történt, hogy ezt a Faludy Tárlata sorozatot kifejezetten bő kézzel áldotta meg a kiadásra vállalkozó Glória Kiadó. Az egyes kötetek nagyméretben, album formátumban láttak napvilágot, a tartalomhoz illő különleges borítóval, kemény fedéllel, fűzötten, szép fényes lapokon, a lapok élénél számonkénti sajátságos színjelzéssel, de például (és erről már csacsogtam e rovat hasábjain között) a Pantegruel esetében egy, a fedélbe mélyesztett tartóban a grafikus Dalí és a fordító Faludy arcképével ellátott, sorszámozott rézpénzt helyeztek.

Végzetét hurcoló társadalom
A Satyriconnal persze – szerintem – a sorozat ékkövét adta ki a Glória, emitt az egyik legmagasabban találjuk az összképet adó csodálatos műfordítói bravúrt, a szép kialakítású kötet, Federico Fellini filmjéből vett egész oldalas, nagyméretű, színes képjeleneteiből álló illusztrációkat.
Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a mostanság újra homloktérbe került európai kultúrára esküszik, hogy részben vagy egészben falja be Petronius hírhedten legendás művét. Akinek „nehezen megy a nyelés” annak segítségképpen legyen ott a Fellini-féle filmes feldolgozás, külön-külön vagy akár együtt, egymás után. Épülésünket fogja szolgálni az ókori történet minden tekintetben – és itt ugye Faludy elévülhetetlen fordítói érdemeire kell gondolnunk – cizellált világleírásra, melyből részletes rajzolatát kapjuk egy végzetének ígéretét sorskönyvében mindvégig ott hurcoló társadalom.
A Satyricon megértésének frappáns változata lehetne, ha valaki megírná a fent említett Sorrentino film és a Satyricon történet közti párhuzamokat…

Létezés, szerelem, halál
Természetesen egy letűnőfélben lévő, megújulásra képtelen, hanyatló szellemi értékei okán testi szépségébe csimpaszkodó társadalom és kultúra mindennapjainak bemutatásáról van szó, egy olyan világról, ahol nincsenek lelki, csupán szellemi csúcsok, de azok is legfeljebb, ha a testiség, a világias, anyagias, hatalomittas valóságból képesek meghatározni önmaguk létjogosultságát. Petronius számos jellegzetes ókori Róma-beli helyszínen – például bordélyház, lakomák palotája, gálya, istenek templomai, zarándokhelyek, stb – kalauzolja át olvasóit, s hosszan ecseteli miféle balga és mégis magas műveltség hajtotta kora hőseit a létezés, a szerelem, a halál köreitől a hétköznapok már nem is olyan filozofikus nyűg-kérdéseiig el és tova.  
A csodálatosan komponált Fellini-féle Satyricon film képkockái pedig autentikus, inkább a mi korunkhoz illő, de az ókori Róma, a Római Birodalom miliőjét, hangulatát, idilljét idéző jelenetekkel alakítja fejünkben teljes egésszé a korábban csupán kiátkozottan pornográfnak, ma viszont már ezen túllépő, megbecsült értékes darabnak a Satyricon című regényt.