Eltalálni egy könyv megfelelő terjedelmét. Igen. Ha már véletlenül írónak rendelt minket a sors, és vannak ötleteink, tudunk alkotni, akkor már csak erre kell gondosan ügyelnünk. Képesek vagyunk-e egy olyan részletesen kidolgozott világot megteremteni, amelynek ismertetése nem fogja taszítani a közönséget, azaz nem változik teljesen öncélú tintahasználattá? És ha megnézünk egy sci-fi polcot egy könyvtárban… láthatjuk, hogy a mai írók immár leginkább ettől tartanak. Céljuk: az újdonság varázsában, a csúcson abbahagyni. Így viszont igencsak ritkán találkozhatunk olyan regényekkel – én legalábbis az utóbbi időben így érzem –, amelyek saját maguk és az általuk létrehozott világ köré rajongó szeretetet tudnak teremteni. Nagyon régóta most először kaptam olyan könyvet, amire talán nem jellemző ez a bátortalanság. China Miéville Kraken című könyvét forgattam. Urban fantasy, majd ezer oldalon keresztül… Jó volt?

Valami újraírja a történelmet

Az urban London, míg a fantasy az általunk nem látott világ, amely többek között varázzsal, ármánnyal, istenekkel és nagyhatalmú kisebbséggel veri meg britjeink kedvenc fővárosát. Itt ismerkedünk meg főszereplőnkkel, Billyvel, a Természettudományi Múzeum preparátorával, akinek kedvenc kikészítettjét, a nyolc méteres óriáspolipot és tárolóját nyomtalanul eltüntette valaki. A krakent istenként tisztelő (Isten-Kraken Egyház) felháborodik, az alvilág mohón csüng minden egyes hírmorzsán, amely a polip nyomára vezethet. Egy halott istenére, akinek tintája varázserővel bír! Feltűnnek rég elfeledett bérgyilkosok, halott mágusok, és a második hullahegy után még a rendőrség mágiára specializált osztaga (az FSZBCS – ne menjünk bele a részletekbe!) is realizálja: baj van… Mindenki tájékoztatja híveit: a világ vége közeleg. Az első konszenzus Noé ideje óta – talán kivételesen ideje komolyan venni a fenyegetést! És megindul a hajsza… csatornákon, álmokon és korokon át.

Az egész város keresi a polipot, hiszen annak eltűnése indított be valamit, ami megállíthatatlanul közelít hozzánk, és vélhetően újraírja a történelmet. Különböző érdekcsoportok hajszáját követhetjük figyelemmel, akik más- más módon igyekeznek kideríteni az istenség tartózkodási helyét. Ezeken a nyomozásokon keresztül tudunk meg mi, olvasók egyre többet a mágikus Londonról és a letűnt korok szektáiról.

Ne higgyünk a saját spekulációnkban!
Más megközelítés, más tények… Éppen ezért nem lesz unalmas. Különböző szálak futnak – sokszor ugyan párhuzamosan –, de mindig újat mutatva nekünk. Ha pedig néha keresztezik egymást… akkor azt a jelenetet az ott kibontakozó véres leszámolás teszi izgalmassá. Mert senki nincsen biztonságban! Nem tipikus detektívregény: a szereplők kiszámíthatatlan hullása, és a párhuzamos nyomozás arra kényszerít minket, hogy ne higgyünk a saját spekulációnkban. Hiszen bármikor felbukkanhat egy másik érdekszövetség, vagy kiderülhet az egyre kevésbé gyámoltalan Billyről, hogy tényleg a polip mágiájának hordozója. A könyv végére már azt is komolyan számba vettem, hogy mi lesz, ha esetleg tényleg a mélytengeri polipok próbálják megbüntetni a vétkeseket.
Mit is képzeltem?! Hát persze, hogy ők nem olyan kegyetlenek híveikkel!
Miéville tehát remekül hinti el a morzsákat, amelyeket követve eljuthatunk oda, hogy az utolsó félszáz oldalon már nagyjából tisztában vagyunk a miértekkel, ráadásul a gyanúsítottak létszáma is lecsökkent félmaroknyira.
Detektívregénynek tehát jeles!

A hit új hajnala
De mindemellett kérdés, van-e a könyvben olyan gondolat, amiről érdemes beszélni, ami írói zsenialitás? Én teljes szívemből azt mondom, hogy igen. Nem hiszem, hogy valaha találok még egy olyan sci-fi írót, aki ilyen hitelesen tud jellemeket ábrázolni. Majd mindegyik szereplőről elhiszem, hogy szembejöhetne velem az utcán – legyen szó akár mágikus lényről, akár egyszerű „Káosznáciról” (igen, azoknak az elfeledetteknek a mágikus testvérei) – mivel egyiket sem egy érzelem uralja. Emberként viselkednek. Folyamatosan változnak. Csak a vég, az Apokalipszis hántja le az összes felvett pózt a szereplőkről. És így ismerjük meg az igazi karaktereket.  A vicceskedő, flegma közrendőr szájában már csak stresszoldó cigarettát lehet „látni”, a bandavezér Tetkó letargiába esik, hogy nem ő irányítja az eseményeket, Billy pedig minden áron Messiás próbál lenni, ha már úgyis mindegy, akkor legalább megpróbálja... A hívők hinni tudnak, a hitetlen a hitre próbálna áhítozni – és mindannyian vicsorral a szájukon halnak meg. Mert nem sikerül megakadályozni: a polip lángra kap, a mostani jövő megszűnik létezni, a múlt átíródik. Apokalipszis.
Nem semmisült meg az emberiség. Csak annak a jövőnek és múltnak a képe, amelyben egy Kraken szerepelt. Győzelem? A láthatatlan tanú, az olvasó számára esetleg. Mert hogyan is nevezhetnék jogosnak azt a sok száz halált, ha a szereplők még csak nem is tudják, hogy miért történtek azok? Emlékek és megérthető okok nélkül hogyan fogadhatnánk el hősi önfeláldozást barátainktól? Ami maradt számukra, az tényleg csak egy haragvó, büntető Isten képe... Mélytengeri csápos, avagy mennyei szakállas? Van jelentősége? A hit új hajnala beköszöntött.