Az ember kezébe vesz egy majd hatszáz oldalas regényt: tele van elvárásokkal, reménnyel és izgalommal. Hozza magával a múltat: mit szeret, mit nem… egyszóval elfogultak vagyunk. Én nem szeretem, ha valaki egy gyilkossággal indítja a könyveit – olyannyira érzem rajta a „szeretném, ha filmre vinnének” áhítatot, hogy az már nevetséges. Az egyetemen sikerült megutáltatni velem Proustot (kövezzen meg, aki mer!), így mindenki gondolhatja, hogy a Swan név, és a hosszú zenebetétek leírása nem a szívem csücsökének részei. Ráadásul az egyik legolcsóbb írói fogásnak tartom, ha valaki azzal a címmel illeti regényének a fejezeteit, akiről szólni fog az az epizód.
Hogy mi következik mindebből? Küzdve küzdöttem – és nem bíztam –, mégis tovább olvastam. És meghasonultam.

Egy kitalált világ
Gyilkosság, mese, nagyhatalmi játszmák, űrutazás, oknyomozás… igen, akár Schätzing Limit című könyvének is lehetne a folytatása. Az elemi agressziót váltott ki belőlem, Robinson könyve viszont leküzdötte az ellenkezésemet. Itt nem tudomány és fantasztikum száraz leírása találkozott egy másodvonalbeli detektívtörténettel, hanem egy kitalált világ nyílt ki, egyre jobban egy mindinkább háttérbe szoruló nyomozás során.
Schätzing túl komolyan vette magát ahhoz, hogy bevállalja, csak azért nyújtja a regényt, hogy még félszáz oldal áltudományt beleírjon. A 2312 (de szeretem leírni!) azonban megmaradt a fantasztikumnál: a gyilkosság megoldását pár oldal alatt elintézte, viszont mert nem próbált úgy tenni, mintha az fontos lenne, inkább az író által kitalált jövő megismerése vonzza az olvasót már a kezdetektől.
Kapunk egy világot, ahol az emberek már az űrben születnek, ahol naprendszerünk bolygóit „terraformálni” (földi élőlények számára lakhatóvá tenni) lehet. Érdekes és csodálatos. Ja, hogy mellesleg Lakshmi felégetett egy űrvárost? Emberi testbe ültetett robotok flangálnak a galaxisban? Kit érdekel?

A világűr szülöttei
Már ennyi is elég lenne egy megfelelően fáradt agynak. Szórakoztat és élményhez juttat. De vajon mitől érdemli meg, hogy beszéljünk róla? Ha valaki utána olvas a regénynek, az lesz az első, amit megtalál: a könyv azt üzeni, hogy bizony nagyon vigyáznunk kell Földünkre, mert hű… meg ha…. Ezeregyszer lerágott csont.
De ha ettől valaki jobban érzi magát, lássa ezt bele! Igen, a Föld jégtakarója elolvadt, a tengerszint megemelkedett, ezért kellett kolonizálni a világűrt. De ha az emberek elég energiát és figyelmet fordítanának a Föld nevű bolygó szenvedéseire (és tekintettel lennének egymásra is), akkor, ott, háromszáz év múlva, sikerülne visszafordítani a károkat, és mindenki a bőség asztalánál foglalhatna helyet. Könnyezek.
Én is valami hasonlóra jutottam, de a bejárt út – mint tudjuk – sokkal fontosabb (és többet is mond el) úti célunknál. Az egész regény számomra akörül a kérdés körül forgott, hogy mi tehet minket emberekké? A főszereplők mind a világűr szülöttei: az agyuk különböző kezeléseket kapott, számítógépeket ültettek beléjük, és olyan gyönyörű dolgokat láthattak, amiket mi soha nem fogunk. Nem utolsó sorban, túlélték azt, ami nekünk az életünkbe került volna. Eltávolodtak az emberiségtől. Testben és lélekben egyaránt: saját űrtársadalmat hoztak létre, melyet nem kötnek „régi”, földi értékek.
De mindez meg fog változni!
Nem akarják, de mégis jön… a szerelem és egy utazás. És nincsen nyáltenger! Lehetséges ez? (Csakis azért, mert nem a Napsütötte Toscanába mentek.)

Egy jövőért kiáltó faj
Az űrférfi és -nő azért kezd el vonzódni egymáshoz, mert össze vannak zárva. Pont. Megtörténik, aminek meg kell, és mennek a dolgukra. Boldogok a saját kis kommunájukban, és nem gondolnak a másikra. Aztán a Földre utaznak. Szkafander nélkül, szabad légtérben sétálnak, és levetkőzik mutáns „űrlényüket”. A halandóság érzésének és a Föld monumentalitása által rájuk kényszerített elveszettségnek köszönhetően pedig felértékelődik a Társ. Így lettek újra emberek, akik egy jövőért kiáltó faj részei. Most már készen állnak az emberiség és a Föld megmentésére!
Azt tanították nekem, hogy egy kritika (vélemény) megírása végén el kell dönteni: ajánljuk-e a könyvet vagy sem. Én továbbra sem vagyok biztos benne, hogy tetszett nekem. Lehet, hogy csak az új megközelítés üdesége miatt éreztem elviselhetőnek a könyvet. Az író merészségét pedig olvasással honoráltam. Abban biztos vagyok, hogy megérdemelte a díjat, amit kapott – de nagyon remélem, hogy soha senkinek nem kell majd erről tanulnia, mert ha valaki kötelezőként veszi a kezébe, az egy lendülettel meggyűlöli a biológiát és a világűrt.