Karácsonyi ajándék, várva várt folytatás. És majdhogynem egy hónapba telt kiolvasni – ennyire szörnyű a csalódás.
Bemutatom a Hunyadi sorozat hetedik kötetét.

Az új kötet megváltozott
Talán az én hibám, talán a mesterképzés új kihívásai, egy elfekvő államvizsga, de valahogy elveszítettem a lelkesedésem. Az előző kötetek sem voltak tökéletesek, de az író nyílt szívvel, bátran felvállalta: a történelmi tények mellé egy mesét kerített. Épp annyira lehet komoly, hogy Hunyadi János Zsigmond királyunk leszármazottja, mint amennyire nevetséges. Ki tudja?
De az olvasó nem sokat törődött ilyesmivel, hiszen az első kötetek inkább könnyedek, szórakoztatóak voltak, és csupán magunk lelkiismeretét (vagy környezetünk felháborodását) csitítandó mondogattuk: „hát mégiscsak történelmi könyvet olvasunk”. Ez a séma már a múlté. Az új kötet megváltozott. Mi történhetett?

Félezer oldal adat és komolyság
Véleményem szerint az előzmények (indokolatlanul?) túl sokszor kapták meg a „hiteles történelmi regények” jelzőt. És ez utóbbi kötet, A félhold tündöklése, már az is lett. Kétségtelen. Félezer oldal adat és komolyság. Nem mondom, most már tudom, milyen nagy munka megszervezni egy keresztes hadjáratot, és mily hazárdjáték megindítani azt felkelésre, pápai hajókra számítva úgy, hogy egy levélváltás hónapokba is telhet. Belátom, ezt el kell mondani, ha a várnai csatáról szeretnénk hitelesen írni. De hogy mindezen előkészületek a könyv háromnegyedét kitegyék?
Miért kellett a Vezetés és Szervezés Tanszék diákjainak ekkora csontot dobni? Politika, intrika, koronatanács, ármány, költségelemzés… lépjünk inkább tovább, mint ahogy az írónak is kellett volna!
Következő szívfájdalmam, hogy egy Hunyadi névvel fémjelzett történetben bizony elenyésző mennyiségű szerepet kapott a Hadak villáma. Túl sok szál futkorászik már túlságosan különböző irányokba – néhány igazán elhalhatna már! Miért kell névtelen hajósok, fel nem jegyzett zsidók és érdektelen bárók történetein keresztül bemutatni minden egyes eseményt és annak hosszútávú következményeit? Elhiszem, hogy sok  feljegyzést lehet találni az 1440-es évekről, de hogy mindet fel kelljen használni?! Én legalábbis nagyon jól el lettem volna anélkül is, ha Dengelegi Pongrácz György alvajda uram neve, nem örökre vésődött volna bele a retinámba…

Lehúz és a földön tart
Egy igencsak kellemesnek ígérkező könyvből, poltikai és történelmi regény lett abszolút felesleges szerelmi szálakkal. Ez a stílus pedig helyenként túl nehézkes, néhol pedig túl ragadós, az eredmény ugyanaz: igencsak lehúz és a földön tart. Engem legalábbis nagyon. Nem erre fizettem be! Az előző kötetekhez híven arra számítottam, hogy néhány „nagymagyar monológgal” tarkított csataleírás köré szerveződik valamilyen történet, nem pedig fordítva!

Mert ez újdonság volt – nem úgy, mint a gyászos magyar történelem.  Az előző regényeket olvasva ugyanis feltétel nélkül elhittem azt, hogy a magyarok tényleg nem számolták az ellent és vadsággal, büszkeséggel nekivágva pedig többszörös túlerővel szemben is győzelmet arathattak. Mert, lehet gyerekes, de igencsak lelkesítő nemzetünk dicsőségéről olvasni még akkor is, ha helyenként nyílt pátoszba fullad a leírás. De nem érdekelnek a hibák, mert Bán Mór erre képes: elfeledtet az olvasóival mindent, amiről azt hisszük, hogy korlátoz minket. Elhiteti velünk, hogy meg tudunk nyerni egy olyan csatát, amelyről tanulmányainkból tudjuk: elveszett. Ráadásul amikor mégis elveszítjük azt, akkor már gyönyörűnek látjuk… És ez szerintem a legnagyobb írói erény: Igazságot írni, mellyel képes a legnagyobb vereségeinkből is reményt kovácsolni. Eddig csak bárdokat képzeltem el ilyen csodálatos erővel!

Így hát szívem szerint megszabadulnék az első háromszáz oldaltól. És ha már nem kellene annyit politikáról olvasni, akkor megkérném az írót, fejezze be a várnai csata leírását! Talán nem kéne azt abbahagyni Ulászló halálával… az olvasó is csak bizonyos mennyiségű feszültséget bír el  (bár, legalább megjött a végére)! Az én szememben kevesebb lett ez a regény a megszokottnál, annak ellenére, hogy több ténnyel szolgálta – az erre áhítozókat – mint az előzmények. Viszont a végéig nem is láttuk hírét annak, amitől egyedi, és ismételhetetlennek tűnő lesz minden egyes Hunyadi kötet. Nem volt „nemzetépítő regényfolyam”, csak történelmi regény. Egy a sok közül… Kár.