Hideg, természeti katasztrófák, vizsgaidőszak, el-Nino, fekete péntek, Valóságshowk... Itt tényleg a lét a tét. Megvizsgáltam a lelkem, és rájöttem: minél jobban terhelem magam, annál inkább nő az önérzetem, borúlátásom és ezzel párhuzamosan csökken az áhítatom az értelmes szórakozás után. Az új könyvek és filmek helyett immár a sorozatoké és a jól bevált, agyonolvasott könyveké a főszerep. Nem vagyok rá büszke, de bevallom, néha még arra is rávetemedek, hogy valóságshowkat nézzek (hagyományosan decembertől január végéig). Avagy róluk olvassak.

Brutalitás és halál
Ben Elton írt egy remek könyvet a 90-es években. Halál egyenes adásban címmel sikerült pellengérre állítani az éppen akkor Angliába betörő valóságshow őrületet. A gyártóktól a szereplőkön át a nézőkig mindenki megkapta. És csaknem húsz évvel később ott tartunk, hogy az ebben a könyvben leírt klisék még most is ráhúzhatók egyes műsorokra. A karakterek ugyanazok: a rejtélyes amazon, az őrült, akit mindenki utálni fog, de a nézők megőrülnek érte, a macsó, a szépfiú, a bohóc, a ledér és a csúnya lány, a pornós múlt…
A gátlások viszont egyre jobban eltűnnek. Az első villantás és szex óta most már – ha valaki benn akar maradni a játékban – kénytelen lesz ilyesmivel lenyűgözni a nézőket. Ha taktikus, a végén fogja tenni, ha nem, hát hamar itt a vég...
A nézők pedig egyre többel fogják csak beérni, mert ki az, aki a szócsatáknak örül, ha már látott ökölharcot élő egyenes adásban? És ha már ez sem lesz elég? Ki tudja, hogy mikor fogunk eljutni a gyilkosságig? Mikor fogjuk odáig kitolni az ingerküszöbünket, amikor már csak a nyílt brutalitás és a halál lesz elég? Igen, a valóságshow regénye egy krimi – a kamerák előtt történt gyilkosság felderítésére és a tévézés poklába invitálja az olvasót.

Kint és bent
A regény talán azért olyan találó, mert nem csak a benti és a kinti, hanem az azt irányító (köztes) világot is megpróbálja leírni, és az olvasó elé tárni. Olvasás közben fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon mi mit tennénk meg, hogy sikeresek legyünk, hogy még pár évig fenntartsuk magunkat és a látszatát annak, hogy kiválóak vagyunk? És azt is, milyen aljas és trükkös dolgokat vet be a stáb, hogy kicsikarja a vágyott reakciókat? Vajon tényleg harminc fokos hőség van odabent, és állandó az alkoholellátás? A videók etikátlan vágása, és ok okozati összefüggések felcserélése pedig már nem is borzolja kedélyünket olvasás közben. De a vágás és adásbakerülés előtt vajon kik azok, akik a bent történteket szerkesztik, a felvételeket folyamatosan követik, napokon keresztül, egyedül, sötétben... Hogyan bírnak ki egy ilyen munkát? Ilyen jól fizet, vagy más indíttatásból vállalkoznak ilyesmire?

Kereslet, kínálat
„A gyilkosság a 27. napon történt meg.” És az addig bukásra ítélt (csak egy a sok folytatás közül) műsorból világszenzáció lett. A forgatás nem állhat le… A nézők megvesznek azért, hogy megtudják: ki is a gyilkos. És mikor mondott nemet utoljára valaki milliók nyomásának és milliárdok csengésének? Vajon a társadalom óhaja szentesít bármilyen cselekedetet? Lehet, hogy a cinkos nézők ugyanolyan bűnösök, mint az elkövető? A gyilkost el kell kapni! Hiszen a kreált valósághoz a happyend is hozzátartozik. Az ezzel az üggyel megbízott, ötvenes éveiben járó rendőrnyomozó mit érezhet, ha egy válogatott elit semmittevését kell néznie naphosszat, és megoldani egy mindenkit izgató bűnügyet? Miért hajlandó valaki a semmit tenni naphosszat?!
Lehet utálni azokat az embereket, akik beköltöznek ilyen helyekre, rossz példájuk nyomán pedig egész generációkat lehet felnevelni, azt azonban ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a legtöbbjük egyáltalán nem húz hasznot ebből. És ha nem lenne erre a fajta műsorra kereslet, talán mások se gazdagodnának… Ha valaki nézett már ilyen sorozatot, olvassa el a könyvet: örülni fog, hogy a ki nem mondott gondolatait végre más szájából hallhatja. Ben Elton nem volt zseni, csak le merte írni, amit mindenki érzett és érez: egyre radikálisabbak leszünk mi, nézők. Mindenki más csak minket szolgál ki. Vajon tényleg közelít a gyilkosság? És az éhezők viadala?