Avagy Dr. Jekyll és Mr Hyde különös esete. Sírjukon ez a felirat állhatna: Éltek alfától omegáig. Köztünk vannak, és köztünk is lesznek, sőt, lehet, hogy egy Jekyll épp ugyanannyira olvassa ezt a cikket, mint amennyire egy Hyde.

Egy nagy feszültségbomba
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ez kultikus könyv-e, kihagyhatatlan, vagy meg lehet lenni az elolvasása nélkül? Mivel klasszikus, ezért sok esélye van arra, hogy nagyon jó legyen, de mivel voltak már ellenpéldák, abbahagytam az általánosítást, ezért elkezdtem hasonlítgatni. Arra jutottam, hogy nem azért kultikus, mert régi, vagy, mert sokan olvasták, hanem azért, mert pont, mint Hitchcock esetében: nincs felesleges ijesztgetés, az egész (ebben az esetben) könyv egy nagy feszültségbomba (kivéve az első pár oldalt). Ezen kívül olyan dolgokra ébreszti rá az olvasót, amik később segítenek neki megítélni egyes szituációkat, és valamelyest segít az ember, és az ember körül történő dolgok megértésében.  Persze filmet és könyvet hasonlítani egymáshoz elég merész dolog, de azért örülünk, hogy Alfred Hitchcock létezett, és még mindig létezik.
Az 1800-as évek Londonában vagyunk, elegáns úriemberek bottal, szép kalappal járnak-kelnek az utcákon, Mr. Utterson, akinek szemszögéből látjuk a történetet. Ő komoly, szigorú, erkölcsös ügyvéd, élete jómódban telik, barátaiért mindent megtenne, és gyakorlatilag meg is tesz. Dr. Jekyll az ügyvéd jó barátja, az ügyvéd szerint Dr. Jekyll bajban van, és itt kezdődik a bonyodalom: nyomozás, megdöbbenés, barátságok megszűnése, tragédia, katarzis. Csattanók, pofonok, és csattanó pofonok. A mi arcunkon.

Hyde mindenkiben
Mr. Utterson egy barátjával töltött kellemes esti séta keretében hall először Mr. Hyderól és az őt körülvevő megmagyarázhatatlan undor-auráról. Barátjának köszönhetően azt is megtudja, hogy Mr. Hyde-nak – ennek a gyakorlatilag láthatatlan úriembernek – köze van hőn szeretett barátjához, Dr. Jekyllhez. Ez felébreszti kíváncsiságát, és félteni kezdi odaadó cimboráját, így nyomozásba kezd. Egyre hátborzongatóbb dolgokra következtet a Dr. Jekyll és Mr Hyde közt feszülő kapcsolat mibenlétéről, végül a nem várt történéseknek és a zseniális fokozásnak, a felgyorsult eseményeknek köszönhetően mindenre fény derül. Érdekesség, hogy a főszereplő (Mr. Utterson) nem is igazán főszereplő, inkább eszköz a regény szempontjából: nem az ő életének történései fontosak, hanem Jekylléké.  
A kisregény egyetlen hibája, hogy kisregény. Tényleg rövid, de ilyen velősen aligha láttam összefoglalni bármit is, ami ilyen mélységben kibontaná az ember kettősségét: Jó vagy-e, vagy rossz? Ha jó vagy, tehetsz rosszat? Ha meg rossz vagy, akkor érdemes-e jót tenni? Primitív kérdések, még sincs konkrét séma, amit ráhúzhatunk, Stevenson alkotása viszont annyiban segít nekünk, hogy radikalizálja a két esetet: van jó, meg rossz, ne mossuk össze, nézzük meg, így mire jutunk.
Nietzsche jut eszembe. A regény az apollóni és a dionüszoszi alkatok közti ellentétet sűríti pár oldalba. Az egyik az olümposzi istenekhez méltó, harmóniát teremtő fél, a másik a barbár, alvilági erőket felszabadító ellenpár: a mértéktelenség megtestesítője. Ezt a két jellemet választja el Stevenson, és dobja elénk, ha netán valakiről azt hinnénk, hogy makulátlan, másról pedig azt, hogy velejéig romlott. Ilyen személyiségek ugyanis nem léteznek, csak ebben a rémregényben, ami nem is azért félelmetes, mert Hyde egy erkölcstelen pokolfajzat, hanem azért, mert Hyde mindenkiben ott van.
 
Rossznak lenni jó
Stevenson két szélsőséges példán keresztül mutatja be a tipikusat, a tipikus jó, és a tipikus rossz embert. Miközben olvastam, a karakterekről eszembe jutott Christopher Nolan rendezésében a Batman trilógia második része, A sötét lovag, ahol Harvey Dent mellékszereplő amolyan kétarcú démoni alkattá változik. Az eredendően jó emberből egy csapásra a kiszámíthatatlan gonosz tör elő, és ez csak akkor lehetséges, ha az emberben az már él. Párhuzamot lehet még vonni a nyolc évados Dexter című sorozattal (persze nem a ’90-es évek rajzfilmsorozatára gondolok), amelyben a főszereplő a miami rendőrségen vérnyomelemzőként dolgozó Dexter Morgan másodállásban egy etikai kódex alapján vezérelt sorozatgyilkos, ahol igazából megszeretjük, szurkolunk ennek a karakternek, holott megbocsájthatatlan bűnöket követ el. Ugyanúgy párhuzam vonható a nemrég mozikba került Éjjeli féreg c. filmmel, ahol Lou Bloom (Jake Gyllenhaal) borzolja a kedélyeket, mindig egy fokkal lejjebb lépve (esve?) az erkölcs létráján, csak hogy elérje a célját, és nem áll le, ahogy Hyde sem, mert van abban valami varázs, ha valaki bármit megtehet, amit eddig nem tehetett, még ha ez emberáldozatokkal is jár. Mert bárhogy tagadjuk: rossznak lenni igenis jó.

Egy dolgot sok szempontból
Jekyll vagy Hyde az igazi bűnös? Van-e a tudománynak határa, ha a várt eredmény túlságosan is kecsegtető?
Számomra a regény rengeteg kérdést vetett fel: Elítélhetünk-e valakit olyan tettekért, amire nincs befolyása? Ha egy egész életében jót cselekvő ember rosszat tesz, az ugyanúgy büntetendő, mint egy köztudottan romlott erkölcsű ember? Ha egy ördögi embertől jó tetteket várunk, az jogos kérés-e, és jogos-e valakit elítélni változtathatatlan személyisége miatt? Múltbeli hibáink mostani következménye feljogosít-e másokat arra, hogy mostani (már jó tettek tömkelege utáni) énünket ítéljék el? Igen, a törvény előtt mindenki egyenlő, de mi nem előre faragott kőtáblák vagyunk, nem is füzetecskék, vagy paragrafusok biztonságot nyújtó objektivitása, hanem érző, gondolkodó, mérlegelő emberek…
Akik számára a „common sense” fontos, akik szeretnek egy dolgot sok szempontból megvizsgálni, vagy szeretnének betekintést nyerni az emberi lélek titkaiba, azok az ifjú Raszkolnyikov szenvedései után olvassák el ezt a kisregényt is!