Jó esetben minden ember számára legalább egyszer eljön az az időszak, amikor elkezd távoli horizontok felé kémlelni, azon gondolkodva, hogy milyen is lehet ott az élet. Miben különböznek tőlünk az ott élő emberek? Kinézetben, gasztronómiában, gondolkodásmódban? Ha elmegyünk a keleti vagy déli ismeretlen tájakra, akkor mi különlegesnek fogunk ott számítani? Ha pedig szakértője leszek egy kevéssé ismert kultúrkörnek és nyelvnek, akkor meg itthon leszek én a kuriózum?

Japán vagy nem Japán
Bárhogy is, de különlegesek akarunk lenni! Én is. És azt hiszem, itt és most megtaláltuk az okát annak, hogy miért szükségszerűen népszerűek azok az írók, akik mernek kicsit álmodni, és egy ismert történetet ültetnek át egy kissé egzotikusabb világba. Mert bármilyen történetet el lehet adni, ha az olvasó azt hiszi, hogy közben valami különlegeset ismer meg és „szórakozva tanul”. És a könyvvásárló sokszor belesétál a csapdába. Én az utóbbi időben többször is megtettem ezt, de legutóbbi ballépésem azt hiszem, viszi a prímet: Lian Hearn három kötetes (amely azóta már két újabb kötettel bővült), Otoriak-története című sorozatát vittem haza nagy bátran. Rosszul tettem.
A könyv színtere egy kitalált ország, amelyet még véletlenül sem nevezünk Japánnak. Habár kimonót hordanak, szamurájkarddal csapkodnak, kasztokra van osztva az ott élők társadalma, akik rizst esznek, teát isznak, képírásuk van, mindenkinek fekete a haja és egy szigeten élnek. Jobban bele gondolva, talán még a Hajógyári-sziget is befutó lehetne, de biztos forrásból tudom, hogy ott jelenleg fesztivál folyik, így kénytelen vagyok eredeti tippemnél maradni. Főhősünk Tomaszu a Rejtettek közül való, akiket mindenki úgy üldöz, ahogy tud, mert új keletű vallásuk a megbocsájtást, a halál utáni életet, Isten előtti egyenlőséget és az élet (minden élet) megbecsülését hirdeti. Furcsa tanait a déli barbárok hozták el a szigetekre. Szent jelük a kereszt volt. Kétséget kizáróan itt meg a nihilizmus emelkedett vallási magasságokba. Minden bizonnyal kimerült az írónő ihletése e teljességgel egyedi elemek megalkotásában, így rendes történetre már nem futotta. Biztos, ami biztos, azért a legváratlanabb fordulatokat kiemelném: Tomaszu családját kiirtották, valaki befogadja, aki aztán meghal, közben lázadást szervez, aminek az élére majd a 15 éves Takeóvá átnevezett Restett áll, ő aztán találkozik élete szerelmével, majd kap egy jóslatot, amely megjövendöli, hogy győzni fog (így semmi izgalom nem marad az utolsó háromszáz oldalra) és győz.

A főhős és a szószegő
Erotika, szerelem, misztikum és rejtély. Meg még néhány keletiesnek mondható, százszor hallott Coelho-bölcsesség… Minden adott, hogy az Otoriak-története sikerkönyv lehessen. És lett is. Az írónő azonban többet szeretett volna letenni az asztalra. Emléket szeretett volna állítani a 20. század fordulóján élt kiváló hírlap-tudósítónak, Lafcadio Hearnnek, aki egyszerű görög-ír újságíróból egy nagy lélegzetvétellel és évtizedek munkájával a Tokiói Császári Egyetem professzora, a japán kultúra szaktekintélye lett. Beházasodott egy ősi szamuráj családba, és élete hátralevő részét a japán irodalom és történelem nyugaton való népszerűsítésének szentelte. Az ő élete volt a testet öltött álom. Gil(Lian) Rubinstein pedig az ő emlékének szándékozta szentelni eljövendő könyveit, így felvette a Hearn álnevet. És az én szememben itt követett el megbocsájthatatlan bűnt. Azzal, hogy ezt fennen hirdeti, feltünteti minden egyes könyvén, azt hiteti el az olvasóival, hogy komolyan gondolja magát és könyvét. Hogy könyve nagy tanulságát tényleg magáévá fogja tudni tenni az olvasó, és saját maga is alkalmazhatja, sőt, kell alkalmaznia a saját életében: „soha ne szegjük meg a szavunkat, mert a másik előbb utóbb úgyis megteszi ezt velünk szemben (mert nem ő a főhős), és akkor nyugodt szívvel (persze szemtől szemben, ahogy illik) végezhetsz vele”.

Mesénél kevesebb

Avagy ha nem ezen üzenet átadása volt a cél, akkor mi? Hogy annyi mindent megtudjunk Japánról? Sajnos, ha valaki elég hosszú időn keresztül mondja a magáét, akkor hajlamosak vagyunk bedőlni neki. De most ne tegyük! Semmi plusz információt nem tudtunk meg a keletről, amit már eleve ne tudhattunk volna, és csak nem hisszük el azt, hogy léteznek olyan titkos szekták, melyek megtaníthatnak megkettőzni önmagunkat?! Ez egy mese, esetleg még ennél is kevesebb, de biztos, hogy nem több. Gyermekek kezébe való, de az övékbe is csak az intéssel: ez nem a való élet. Soha nem is volt, remélhetőleg soha nem is lesz.