Az emberek nagy többsége csupán akkor jár könyvesboltba, ha valamilyen nagy ünnep közeleg, és akkor is csak azért, hogy a szívesen olvasó családtagoknak, egy helyen, gyorsan be lehessen szerezni a kiszemelt ajándékot. Ám még így is, az ajándékozó egy idő után kifogy a klasszikusokból, kedvencekből, sorozatok köteteiből, amiket jó szívvel, sikerességük biztos tudatában adhat a kiszemelteknek. A legtöbb népszerű sorozat véget ért: Robert Merle már jó régen meghalt, Bernard Cornwell abbahagyta a 20 köteten át nyújtott napóleoni háborúk taglalását, a kortárs írók pedig nem érzik úgy, hogy évente ki kéne adniuk egy-egy új kötetét sorozatuknak. Ha ráadásul olyan családtaggal vagyunk „megverve”, aki a populáris könyvek – mint amilyen a Trónok harca vagy az Alkonyat – ajándékozását sértésnek tekint, akkor az ötödik karácsony vagy születésnap után biztos, hogy egyre nagyobb kétségbeeséssel kezdünk el szaladgálni a könyvespolcok között.

Kultusz a könyveik körül

2008-óta azonban a sok élvezhetetlen magyar kortárs novellás kötet mellett megjelent egy viszonylag vastag, szörnyű színű, de elérhető árú, hatalmas „HUNYADI” felirattal ellátott könyv, ami 2014-re könyvsorozattá terebélyesedett. Soha nem tanultam semmit a PR-ról, szóval, hogy mindezen tulajdonságok együtthatásának, vagy a szerencsés véletlennek, esetleg barátok ajánlásának köszönhetően, de mindig látok legalább két-három férfit lapozgatni e kötetek valamelyikét. A könyvtárakban pedig legalább egy hónapos várólista van a legújabb példányokra, ha pedig végre kiveheti a választott könyvét az ember, akkor a HÉV-en kezdik el zaklatni olvasás közben (saját tapasztalat), hogy mit gondol róla, érdemes-e elolvasni. Ez alatt a hat év alatt Bán Mór, a Hunyadi-könyvek írója az egyik legnépszerűbb kortárs magyar íróvá vált, és ami tán még ennél is fontosabb: kultuszt sikerült építenie könyvei köré.
A szerzővel készített minden interjúból kiderül, hogy eredetileg Mátyás királyunk életét szerette volna bemutatni pár könyvön keresztül. Ám, mint ahogy ez lenni szokott, ahogy mélyebbre merült a témába, úgy nyúltak vissza az adatok az előző generációkhoz. A következményekkel pedig immár az olvasónak kell számolni: ahelyett, hogy egy-két kötetben megismertük volna szeretett Magyarországunk majdhogynem utolsó dicső korát, immár egy tizenöt kötetes, a Hunyadi családot bemutató regényfolyammal kell szembenéznünk. Vannak olyanok, akiknek ez bejön, vannak olyanok, akik ki nem állhatják. Én az előbbiekhez tartozom, Colleen McCullough Róma sorozatán is élvezettel rágtam át magam, annak ellenére, hogy a fő karakterrel, Gaius Julius Caesarral csupán a harmadik kötetben találkozhatunk. Addig Sullát és Mariust, valamint intézkedéseiket kellett megismernünk azért, hogy megértsük, Caesarnak miért is kellett átlépnie a Rubicont, és hogyan is lett a római hadvezetés legnagyobbika. 

Királyunk dédapja
Pont ezen okokból kifolyólag a Hunyadi-ciklus is Mátyás királyunk dédapjának Havaselvéről való menekülésével kezdődik. Soha nem látott módon ad keretet a történetnek a „Mohácsi csata idejéből a szebb korra visszatekintő Szép Öregember”, aki tanító szándékkal meséli el Hunyadi-urunk történetét. És akiről mindenki a 20. oldal olvasása után tudhatja, hogy egy oldalági Hunyadival van dolgunk (minden bizonnyal Hunyadi János öccsének fiáról). A hihetetlen fordulatoknak köszönhetően ezen részeket az olvasó (a fanatikusokat kivéve) a „lapozzuk át” szakaszként fogja értékelni. Az író kiválóságát pedig az mutatja, hogy annak ellenére, hogy egy ilyen klisét volt kénytelen beépíteni regényébe, az olvasó nem dobja a sarokba a könyvet, hanem a többi részt egyre nagyobb élvezettel olvassa. A témaválasztás tökéletes: magyar népünk utolsó marsalljairól van szó, történetük pedig akarva, akaratlan megdobogtatja az olvasó szívét. Nyelvezete pontosan rezonál erre: eléggé meg van tűzdelve jelzőkkel ahhoz, hogy a magasztos tettekhez illő, de ne nevetséges legyen.

Regény és képregény
Mivel a regény néhány helyen brutális pontossággal írja le a csatajeleneteket, ezért nem mondhatjuk, hogy a fiatalabb generáció számára íródott. Ezen segít Fazekas Attila grafikus munkássága, aki elkezdte képregény formába önteni az első könyvek történetét, így célozva meg az általános iskoláskorú olvasóréteget. Az ötlet zseniális (habár nem egyedi), hiszen, minden bizonnyal fel fogja kelteni a gyerekek érdeklődését a könyv iránt. Egy-két év múlva, ha elég érettek lesznek, akkor az eredeti köteteket is kezükbe fogják venni, és sokkal nagyobb örömmel fogják olvasni a már megismert karakterek kalandjait. A mű további sikereit mutatja, hogy a múlt évben szóba került egy filmszerződés is, mely állami támogatással egy egész estés mozi keretin belül mutatná be a már megírt könyveket.
A könyv sikere – számomra legalábbis – abban rejlik, hogy nem akar több lenni annál, ami. Nem akarja a történelmi könyv báránybőrét húzni magára, csak azért, hogy a szülők megvegyék a gyerekeiknek. Nem hangoztatja azt, hogy ezeknek a regényeknek köszönhetően mindenki átmegy a magyarországi középkor témazárón. Nem próbálja elhitetni az olvasóval, hogy minden, amit leír történelmi tényeken alapszik. Sőt, ellenkezőleg! Az író majd minden kötet végén leírja, hogy legalább annyi romantikus kitaláció szerepel könyveiben – írott források híján – mint amennyi történelmi adat. Épp ezért érdekli az olvasót, hogy Szilágyi Erzsébet „akkor élsz, ha másokért élsz” jelszavát Széchenyi Istvánunk mondta jó 300 évvel később. Nem kell bizonyosan tudnunk, hogy milyen származású volt Hunyadi János, és nem botránkozunk meg azon, hogy Vlad Draculeának tényleg démoni képességei voltak. Szórakoztatni akar, és azt meg is teszi. Maradéktalanul. Éppen ezért lehetséges az, hogy minden hiányossága és hibája ellenére is várja az olvasótábora – és én is – a következő, a hetedik kötetet.