Korszakalkotó felfedezés rázta meg az irodalomtudományt: a kenti és a leedsi egyetem kutatói fejlett számítógépes nyelvészeti elemzéssel, minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy az 1596-ban névtelenül kiadott III. Edward (Edward III) című történelmi dráma elsődleges szerzője William Shakespeare volt, ám talán még ennél is izgalmasabb az a tény, hogy az alkotónak szerzőtársa is volt, mégpedig a nagy rivális, Christopher Marlowe személyében. A digitális szövegbányászat nemcsak egy évszázados szerzőségi vitát zárt le, de végleg romba döntötte a híres „Marlowe-elméletet” is, miközben bepillantást enged az Erzsébet-kori londoni irodalmi műhelyekbe is.

A hollywoodi írószoba az Erzsébet-korban

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a Dr. Rory Loughnane és Brett Greatley-Hirsch által vezetett kutatás során a szakértők apró szegmensekre bontották a darabot, és összevetették tíz korabeli drámaíró stílusjegyeivel. A mesterséges intelligencia által vizsgált tudat alatti „nyelvi ujjlenyomatok” – a szóhasználati szokások és mondatszerkezetek – patikamérlegen mutatták ki a két zseni munkáját: a dráma 23 szakasza egyértelműen Shakespeare-hez, míg 9 szakasza Marlowe-hoz köthető.

A felosztás hűen tükrözi a két szerző egyéni erősségeit. Shakespeare írta a mű első felét, az uralkodó magánéleti vágyait és belső erkölcsi küzdelmét bemutató udvarlási szálat (Salisbury grófnő elcsábításának kísérletét). Ezzel szemben Marlowe nevéhez fűződnek a mű végén található grandiózus, dinamikus csatajelenetek, köztük a franciák calais-i veresége. Ez a felfedezés az elemzők szerint azt bizonyítja, hogy az Erzsébet-kori színház sokkal inkább hasonlított a mai Hollywood kollektív írószobáira, mint a magányos zsenik elefántcsonttornyára.

A IV. és V. Henrik közvetlen előfutára

A III. Edward szerzőségének tisztázása azért is rendkívüli jelentőségű, mert a darab hidat képez Shakespeare későbbi kiforrott királydrámáihoz. A művet okkal tartják a IV. Henrik és az V. Henrik közvetlen előfutárának, hiszen tematikájában és karaktereiben szinte pontról pontra megelőlegezi azokat.

Edward király útja az önző, csapongó vágyakozástól a felelősségteljes uralkodóvá és hadvezérré válásig kísértetiesen előrevetíti Hal herceg (a későbbi V. Henrik) felnövéstörténetét. A darabban feltűnő walesi herceg (a Fekete Herceg) lovagias, bátor alakja az agincourt-i hős közvetlen drámai prototípusa. Ráadásul a francia trónigényt boncolgató udvari viták, valamint a maroknyi, éhes angol sereg csodával határos, túlerő feletti diadala (Crécy-nél) szerkezetileg és metaforáiban is alapul szolgáltak ahhoz, amit Shakespeare később az V. Henrikben csiszolt tökélyre.

Mivel a kutatások szerint a III. Edward 1592 körül született, látható, hogy Shakespeare ezeket a fundamentális motívumokat és nyelvi képeket a Marlowe-val való közös munka során, közvetlen partnerségben fejlesztette ki.

A kegyelemdöfés a Marlowe-elméletnek

Ez a szoros alkotói szövetség ironikus módon pont annak a híres összeesküvés-elméletnek viszi be a döntő csapást, amely évtizedek óta lázban tartja a rejtélyekre fogékony lelkeket. A „Marlowe-elmélet” hívei makacsul állítják, hogy Marlowe 1593-as depefordi kocsmai halálát csak megrendezték, és ő maga rejtőzködve, Shakespeare neve alatt írta a teljes életművet.

Az új felfedezés azonban két ponton is teljesen hitelteleníti ezt a teóriát. Ha ugyanis Shakespeare darabjait is Marlowe írta volna, a számítógépes algoritmusok nem találtak volna két, strukturálisan élesen elkülöníthető nyelvi profilt a III. Edward szövegében. A gép nem egy embert talált két álnéven, hanem két gyökeresen eltérő stílusú alkotót, akik felosztották egymás között a munkát.

Az elmélet alapja, hogy Shakespeare zsenialitása Marlowe „halála” után robbant be. A III. Edward (és a VI. Henrik trilógia) azonban bizonyítja, hogy a két szerző már 1592-ben, Marlowe dokumentált halála előtt is aktívan, egy időben és közösen dolgozott Londonban.

És végezetül érdemes arra is rámutatni, hogy a romantikus tévhit, miszerint a reneszánsz drámákat egy magányos lángelme alkotta, végleg megdőlt. Christopher Marlowe keze nyoma egyéretelműen ott van a Shakespeare-életmű kezdetén, de nem egy megrendezett halál és egy világméretű csalás, hanem a világirodalom legtermékenyebb, nyílt szakmai partnerségének köszönhetően. A két zseni nem pusztán rivális volt, hanem egymást becsülő pályatárs is, akik együtt fektették le a modern drámaírás alapjait.