„Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymásután, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas” – tanácsolja kérlelhetetlen elszántsággal Márai Sándor, de bármilyen heves tűzzel is lobogjon lelkünkben a bibliofil indulat, azért tudjuk és érezzük, hogy a kassai mesternek nem lehet igaza. Nem tudunk mindig életre-halálra olvasni. Képtelenség. 

Könyvet ragadni ugyanis sokféle okból lehet. Olvashat az ember, főleg persze a gyerekember pusztán azért, hogy megtanuljon olvasni. De, ha idegen nyelvet próbálunk elsajátítani, szakszövegekben kell jártasságot szereznünk, esetleg a régi magyar irodalomban szeretnénk elmélyedni, nos igen, akkor felnőttként is olvasunk a tanulás kedvéért, olvasni tanulás végett. Akadozva, bakizgatva, betűzgetve olvas ilyenkor az ember, s célja nem is az, hogy az adott szöveg tartalmát, szépségét felfogja, hanem pusztán az, hogy lendületes olvasójává váljon az idegen nyelvnek vagy nyelvezetnek, s csak miután így jártasságot szerezhetett az olvasásban, azután forduljon a mondanivaló, s a megformálás felé. Életre-halálra? Ugyan! Ki az, aki komolyan tud venni egy olasz nyelvleckét?

Olvashatunk azután szórakozásból is. Olvashatunk ponyvát, képregényt, krimit, horoszkópot, női magazint, horgászújságot, s milliónyi nyomdaterméket, amelyet senki nem vesz komolyan és nem is szabad komolyan vennie senkinek. A bajok pontosan ott és pontosan akkor kezdődnek, amikor megsokasodnak embertársaink, akik életre-halálra olvasnak pártprogramot és összeesküvéselméletet, utópiát és tudományos jövővíziót, szerelmeslevelet és reklámbrosúrát… Miközben persze mindannyian tudjuk, hogy az efféle szövegeket véletlenül sem szabad komolyan venni. Helyüket a szórakoztató irodalom polcain kell kijelölni. 

Megesik az is, hogy pont a szórakozás ellenében, azért olvasunk, mert muszáj. Egész életüket végig kíséri sok efféle kötelezettség. Eleinte leckét biflázunk, kötelező irodalommal birkózunk, aztán jelentéseket olvasunk, átiratokat értelmezünk, feljegyzések fölött vakargatjuk az állunkat, árajánlatokat próbálunk végösszeggé rendezni, szerződések alján keressük az apróbetűs részeket, hivatalos iratoktól kapunk sikítófrászt és így tovább végestelen végig, míg az utolsó orvosi diagnózist silabizálva meg nem értjük, hogy nem kell több szöveggel bajlódnunk immár. Van ezek között komoly és komolytalan, van fontos és lényegtelen, de bármilyen jelentős is legyen egy-egy ilyen szöveg egyiket sem kell életre-halálra olvasnunk. Olvasmányélmény szempontjából még a halálos ítélet is bagatell. Csak egy információ. 

Van azonban olyan olvasás is, amellyel kapcsolatban Márainak tökéletesen igaza van. Szépirodalmat, irodalmi igényű naplót vagy memoárt, esszét és tudományos ismeretterjesztő munkát a legkomolyabban kell olvasnunk, időt és figyelmet szentelve a szövegnek, elmélyedve, el-elgondolkozva, bólogatva, vagy rosszallóan fejet csóválva, hümmögve vagy tarkót vakarva, egyszóval becsületesen, egész lényünket, szívűnket, lelkünket, értelmünket, s balgaságainkat is beletéve a szövegbe. Író és olvasó – mint azt jól tudjuk – együtt teremti meg a könyvet. S ha úgy látjuk, az író derekas munkát végzett, a szerző a maga részéről mindent megtett azért, hogy igényes textúrát tegyen elénk, hát mi sem maradhatunk le, mi sem maradhatunk szégyenben önmagunk előtt! Miféle mű születne abból? Csak sánta, torz, bicebóca! És mivel azt is tudjuk, hogy olvasmányélményeink formálnak bennünket magunkat is, hát napnál világosabb: igényes könyvek igénytelen olvasásból csak sánta, torz, bicebóca jellemek születnek.