Újra és újra felmerül a könyvbarátok körében a házikönyvtárak legsúlyosabb kérdése: adjunk vagy ne adjunk kölcsön könyveket? Különösen nyáridőn válik aktuálissá a probléma, hiszen a végtelen strandolások sokkal hosszabbak, mint az úgynevezett hosszú téli esték, esős őszi délutánok, nem is beszélve a tavaszi éjszakákról, amelyek akárhonnan nézzük, csak rövidek lehetnek. (Tavasszal amúgy is csak szerelmeslevelet olvas az ember, esetleg szerelmes regényeket, hogy lássa, mások mennyire aktív szenvedelmekkel élték ált a tavasz sodró hullámzásait.) Egyszóval a legintenzívebb olvasási évszak biztosan a nyár. Még akkor is, ha a kötelező olvasmányokkal birkózó diákokat ki is vesszük a képletből. Nélkülük is olvasnak, illetve olvasnának elegen, ha volna elég olvasnivalójuk. S mivel könyvből, különösen jó könyvből állandó hiányt szenved az olvasó ember, hát barátjához fordul, hogy kölcsön kérje azt a remek kötetet, amelyikről a barát a minap mesélt, az az izgalmas regényt, amelyet a múltkor a kezében látott, azt az elgondolkodtató tanulmányt, amiről pár napja beszélgettünk, azt a vicces elbeszélést, amiből azokat a vicces mondatokat idézte, azt a népszerű könyvet, amit mostanában mindenki emleget, és így tovább, és így tovább… 

A nagy kérdés tehát nyáron áll elénk a legsúlyosabb egyértelműséggel: adjunk vagy ne adjunk kölcsön könyveket? 

A többség határozottan elutasítja a könyvkölcsönzést. Úgy tartják, hogy az efféle kószáló könyvek soha nem térne vissza eredeti helyükre, hiába ragasztott bele exlibriszt a tulajdonos, hiába firkantotta bele nevét a gazda, hiába szerepel személyhez szóló dedikáció az első oldalon, az elkóborolt fóliáns mégsem tér haza soha. Valójában azonban nincs arra nézvést megnyugtató tapasztalat, hogy a kölcsönkönyvet visszaadja-e a kölcsönvevő. S, ami tapasztalat akad, az is rémtörténetbe illő história. A visszatérő könyvek sérülten, szakadtan érkeznek meg a jóhiszemű tulajdonoshoz. Összefirkált oldalak, aláhúzott sorok, megtört gerinc, könyvjelzőnek használt zoknik, zsírpacák és kávéfoltok, kihullót lapok, szamárfülek s ki tudja még mennyi féle-fajta bűnjel mutatja, milyen olvasók kezében forgott a szerencsétlen sorsú kötet. 

Én azonban mindezek ellenére is lelkes könyvkölcsönző vagyok. S most, hogy valami bárgyú magazinban elolvastam, miért nem adják kölcsön kedvenceiket a házikönyvtárak rigorózus őrei, úgy döntöttem elmondom, miért nagyszerű dolog kölcsönadni a könyveket. 

Kezdem a polcgazdaságosság elvével. Az igazi könyvbarát könyvei ugyanis folyamatosan szaporodnak. Előbb néhány polcot, aztán egy falat, majd egy teljes dolgozószobát foglalnak el, idővel meghódítják a hálót, a gyerekszobákat, és a nappalit is, a szakácskönyvek és mindenféle gasztronómiai kiadványok a konyhában szerkesztett külön polcra kerülnek, de nálam már a nyaralót is elfoglalták a sokasodó kötetek, s egyre csak népesednek, szaporodnak. A hozzám hasonló könyvrajongó – „mint fösvény, kit kincse gondja öl meg” – állandó polcproblémával birkózik. Így aztán van abban valami megnyugtató, ha az ember felszabadíthat néhány centimétert valamelyik könyvespolcon, tudván, hogy a tátongó űrt néhány napon belül remek új kötettel fogja betölteni. A magam részéről nem is számítok arra, hogy a kölcsön adott könyvem haza fog térni. Nem is szeretem az ilyen meglepetéseket. A kölcsönadott könyvek visszaszolgáltatását kimondott gorombaságnak érzem. Mert hát mit kezdjek egy ilyen agyonolvasott könyvvel, amelynek immár helyet is nehezen találok… Egyszóval az én nézőpontom az: a könyvkölcsönzés során nem én adok könyvet, hanem én kapok kölcsön néhány centiméternyi polcot. Könyvtáram egy része így egyfajta követelésként, kihelyezve tartozik gyűjteményemhez. 

Vallomásom mögött persze rögtön felsejlik egy másik ok is. A magam részéről azon könyvrajongók közé tartozom, akik ritkán olvassák újra a már elolvasottakat. Nem mondom, hogy nincs rá eset, de az irodalom végtelennek tűnő könyvtárában igazán időfecsérlés újra és újra ugyanazt a könyvet lapozgatni. Nemcsak a könyvkiadás fáradhatatlan gépezete ontja magából az újabb és újabb műveket, de az antikváriumok is telis-tele vannak olyan kötetekkel, amelyeket még nem olvastam, ám amelyeknek beszerzése akkor is megkérdőjelezhetetlen feladat, ha sem kellő számú polcfolyóméter, sem kellő mennyiségű olvasás-idő nem áll rendelkezésemre. 

No, persze van néhány kötet, amelyet már százszor is kezembe vettem, átlapoztam, újraolvastam, sőt újrafirkáltam, de a többség csak arra vár, hogy valaki más, fiaim, barátaim kezükbe vegyék. Azaz valójában pontosan arra várnak, hogy kölcsönadjam valakinek. 

De, ha mégis visszatér egy-egy ilyen kötet – mert most végül is nem könyvajándékozásról, hanem könyvkölcsönzésről elmélkedünk – őszinte lelkesedéssel forgatom a lapokat, kutatva a nyomok után: mit tett hozzá a szöveghez az új olvasó. Hol tartotta huzamosabban nyitva? Itt nyilván talált valamit, amin elgondolkodhatott. Mit jelölt meg, mit tartott fontosnak, mihez írt netán kommentárt a lap szélén? 

És ezzel el is jutottam a könyvkölcsönzés legkellemesebb részéhez: a kölcsönkönyv által szellemi társat találunk. Egy embert, aki biztosan olvasta azt, amit mi magunk, sőt egy olyan embert, akit más könyvek vezettek el az adott kölcsönkönyvhöz, alkalmasint olyan kötetek voltak az útmutatók, amelyeket én is olvastam, vagy amelyeket el kellene olvasnom. Egyszóval a könyvkölcsönzés által létrejön egy szellemi tér, egy szellemi közösség, milliónyi megbeszélni való kérdéssel, remek gondolatokkal, izgalmas felvetésekkel, alaposan körül járható témákkal. 

Kedvenc könyveimből ennek megfelelően több példányt is tartok otthon, remélve, hogy akad valaki, akinek kölcsönadhatom, s mikor kölcsönadtam, sietve beszerzek egy újabb kölcsönpéldányt, nehogy kimerüljön a készlet. 

Aki könyvet ad kölcsön, az szellemi társat talál. Mihez is kezdhetnénk magunkkal, ha az összes könyvet megtartanánk?