A kolumbiai esőerdőben 2023 tavaszán, fedélzetén hét utassal, lezuhant egy kisrepülőgép. Két héttel később megtalálták a roncsot és három holttestet a dzsungel közepén, ám négy gyerek nyomtalanul eltűnt. Az ő csodába illő megmenekülésüket meséli el Berg Judit legújabb ifjúsági regénye, melyben a valós történet fiktív elemekkel, az indián népmesék mágikus-varázslatos világával és az írónő személyes, kolumbiai tapasztalataival keveredik.

Berg Judittal, – Rumini, a Két kis dínó, a Lengemesék, a Panka és Csiribiri sorozatok szerzőjével – beszélgettünk. 

Fotó: Kenéz Kira

– A kötet 2024 őszén jelent meg, és pillanatok alatt elkapkodták a könyvesboltokból. Így rekordidő alatt, 2025 márciusában sor került a második kiadására. Milyen korosztálynak írtad a könyvet, és mit gondolsz, – a korábbi könyveid népszerűségén túl, – minek köszönheti ezt a sikert? 

– Bár a könyvet eredetileg nagyobb gyerekeknek szántam, írás közben folyamatosan alakult a célcsoport. Eredetileg úgy gondoltam, hogy ez az igaz történet túl megrázó lenne a fiatalabb korosztálynak. Úgy két évvel ezelőtt egy kisrepülőgép lezuhant Kolumbiában az őserdőben, fedélzetén két pilótával, egy indián édesanyával és négy gyerekével. A felnőttek meghaltak, a négy testvér viszont életben maradt, és 40 napon át bolyongott egyedül az őserdőben, mire a kolumbiai katonaság és bennszülött indiánok közös erővel megtalálták őket. De az biztos, hogy sokan követték a híreket, mindenkit izgalomban tartottak az események, így nem csoda, hogy a könyvre is sokan voltak kíváncsiak. A siker másik titka talán az, hogy én a könyvben nemcsak az ismert eseményekre koncentráltam, hanem megpróbáltam kitalálni azt is, mivel töltötték a gyerekek azt a negyven napot. Ehhez saját őserdei tapasztalataimat és a dél-amerikai indiánokkal folytatott beszélgetéseimet hívtam segítségül. De ez valójában nagyon összetett dolog, nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne megfejteni egy könyv sikerének titkát. Az biztos, hogy nemcsak az én szívem-lelkem és munkám van benne, hanem a barátnőmé, Epresi Adrienné is, aki egyben a könyv kiadója, illetve a könyv szerkesztőjéé, Futász Dezsőé. Hárman együtt építgettük, terveztük, alakítottuk a regényt. 

– A könyv egyik legizgalmasabb vonása, ahogy a hiteles történet meseszerű elemekkel (többek közt indián népmesék, ősi, mágikus világok elemeivel) keveredik. 

– Az ötlet, hogy ebből a történetből regényt írjak, a barátnőmtől származik. Együtt kezdtünk el gondolkodni azon, mi lehetne a formája ennek a könyvnek. A legnagyobb kérdés az volt, hogyan lehetne a valós eseményeket és a gyerekek családjának történetét úgy bemutatni, hogy az ne traumatizálja az olvasókat. Így jött az ötlet, hogy a nagylány, Liana meséin keresztül derengjen fel először a valóság. Ehhez sok indián népmesét olvastam, de beépítettem a történetbe olyan legendákat is, amelyeket az elmúlt években Dél-Amerikában hallottam. A hárpia történetét például tavaly mesélte Venezuelában egy pemón indiánfalu törzsfőnöke. 

– Az elérhető források mellett a legfontosabbak nyilván a személyes tapasztalataid voltak. Ahogy már utaltál rá, néhány évvel ezelőtt te magad is jártál Kolumbiában, és túráztál abban az őserdőben, ahol a történeted játszódik. Hol húzódik a valóság és hol a fikció a regényben? 

– A könyv utószavában részletesen kitérek arra, hogy a leírt történetből mi a fikció és mi a valóság, pont azért, hogy az olvasó tisztán lássa a helyzetet. Mindazokat az információkat, amelyeket a híradásokból és újságcikkekből szereztem, nem változtattam meg, így a keresők módszerei, a bevont eszközök és katonák száma, a hadsereg együttműködése az őslakos indiánokkal, de még a később eltűnt keresőkutya szerepe is a valóságot tükrözi. Megváltoztattam viszont a szereplők nevét (egyetlen kivétel a keresőkutya), és mivel a gyerekek erdőben töltött napjairól nem szóltak a hírek, itt javarészt a saját fantáziámra hagyatkoztam. 

– Mi vezetett el téged anno Kelet-Kolumbiába? 

– Tizenöt éves korom óta vonzódom Dél-Amerikához, mert akkor egy néhány hónapos New-York-i ösztöndíj során egy dél-amerikai bevándorló családnál laktam. Náluk tanultam meg spanyolul, legalábbis a nyelvtudásom alapjait ott szereztem. Azóta vágytam rá, hogy egyszer én is utazgassak arrafelé. De csak 25 évvel később, négy, már majdnem felnőtt gyerek anyukájaként adódott először a lehetőség, hogy Ecuadorba utazzam. Ettől kezdve egyértelmű volt számomra, hogy több dél-amerikai utat is ki kell próbálnom. Kolumbia mindig is vonzott, ezért Ecuador és Peru után legközelebb ezt az úti célt választottam. 

– A történet központi karaktere a 13 éves, címszereplő Liana, aki végig a karján cipelve egyéves kishúgát, mesébe illő módon küzd a túlélésükért, legyőzve saját félelmeit és traumáit. Liana egy egészen különleges személyiség, nem csupán az önfeláldozása és akaratereje miatt, de abban is, ahogy magában hordozza ősei legmélyebb tudását. Az egyik legmeghatóbb rész, amikor édesanyja elveszítését úgy próbálja feldolgozhatóvá tenni a testvérei számára, hogy egy örökké jelenlévő, örökké vigyázó természetanya képére formálja őt nekik a meséiben. Lehet azt mondani, hogy ő a könyv üzenetének fő hordozója? 

– Liana valóban központi alak, ő testesíti meg a titkot is, ami segítette a testvéreket a túlélésben, vagyis azt a mély, szinte szakrális kapcsolatot az őserdővel, amely az indiánokat jellemzi. Enélkül az ősi tudás nélkül nem lett volna esélyük életben maradni. Az őserdei indiánok úgy tartják, hogy az ősök a dzsungel fáiban születnek újjá, így az erdő szelleme mellett ők is kísérik kései leszármazottaik életét. Liana tehát arról mesél, amiben maga is hisz. Az ő könyvbeli karaktere is fokozatosan épült, ebben nagy segítségemre volt a könyv szerkesztője és kiadója, mert az ő ötleteik és gondolataik nagyon sokat tettek hozzá a szereplők jelleméhez, fejlődéséhez, egymáshoz való viszonyához. 

– A valóság egyes elemeiben nagyon is jelenvaló és fájdalmas módon ölt testet a könyvben: gondolok az illegális drogkészítő üzemekre, gerillákra vagy a szintén illegális aranybányákra, amik a kábítószergyártás-kereskedelem mellett sokszor egyetlen megélhetési lehetőség az őslakosok számára. Erről mondanál pár szót? 

– Sajnos Kolumbiában valóban sokféle problémával találkozunk. Adottság, hogy azon az éghajlaton és földrajzi viszonyok között a legkönnyebben termeszthető, szinte semmilyen gondozást nem igénylő növény a kokacserje. Az Andok hegyei smaragdbányákat rejtenek, a folyókban, ugyanúgy, mint a környező országokban, bőven találni aranyat. Ettől kezdve szinte adja magát az, hogy a javak megszerzéséért vérre menő háborúk dúlnak, illetve, hogy a lakosság egy jelentős része azzal foglalkozik, ami kéznél van, vagyis kokacserjét termeszt, vagy a gyakran illegálisan működő bányákban dolgozik. A helyzet természetesen ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb, de az tény, hogy az őserdőben és a városi civilizációtól távoli területeken élő őslakos indiánoknak, ha többre vágynak a dzsungel adta lehetőségeknél, nincs más esélyük a megélhetésre, mint így vagy úgy részt venni valamelyik illegális tevékenységben. Közben sokszor az életük is veszélyben forog a fegyveres gerillák tevékenysége miatt mindazoknak, akik megpróbálnak kimaradni ezekből a dolgokból. Ennek ellenére Kolumbia egy nagyon szerethető, sok szempontból barátságos és lenyűgözően szép ország. 

– A régi és az új, a modern élet és az ősi gyökerek ellentéte hangsúlyos pontja a regénynek. A dzsungelhez ezer szállal kötődő nagyszülőkkel szemben a megélhetési nehézségekkel küzdő szülők, akik a gyerekeiknek a városban szeretnének könnyebb jövőt teremteni. Aztán ott van Liana, aki habár apja városi ajándékait örömmel fogadja (a mobiltelefont, a CB rádiót), szorongással készül új, városi életére. De a modern technika és az ősi tudás kettőse érzékelhető a gyerekek keresésére induló expedíció esetében is, ahol végül szintézisre jut, hiszen a kettő együtt vezet eredményre. Ezt is nevezhetjük valahol a mese üzenetének? 

– Én ilyen távolról, Kolumbiát csak felületesen ismerő európaiként nem mernék megoldásokat kínálni. De talán általános érvényű igazság, hogy a régi értékek, a korábbi generációk tudása és tapasztalatai mind szükségesek ahhoz, hogy új, modern világunkban ne csak boldoguljunk, de legyenek régről hozott értékeink, gyökereink. Az pedig, hogy a természetet ismernünk és tisztelnünk kell, minden bizonnyal a túlélésünk záloga ezen a bolygón.