1920. március 10-én született Versailles mellett, Ville-d’Avray-ben, ahol a helyi könyvtár viseli ma nevét. A francia irodalom fenegyereke, művei közül a Tajtékos napok (1946) lett igazán nemzedéki regény. Szürrealizmusa, a szerelem egyetlen teljességet adó életeszménye, az egzisztencializmus irányzatának ironikus ábrázolása, a háborúellenesség és a mindent betöltő dzsessz adja regényei alapmotívumait. Bizarr alakok, burleszkbe illő lények népesítik be Boris Vian regényuniverzumát. A francia nyelv lehetőségeit, játékosságát és költőiségét egyszerre használja ki. Könnyed, az élet örömeit fenékig üríti és közben fekete színnel fest, a halálközelség belengi az éjszakai mulatók világát.

Kép forrása

Versailles-től a Tabou-ig
Provancál apa és francia anya négy gyermeke közül másodikként, jómódú családban nevelkedett, és a legkiválóbb középiskolákat végezte el. Hamarosan elszegényedett a család, Boris korkedvezménnyel érettségizett. Később mérnöki diplomát szerzett, majd a Szabványügyi, később a Papírügyi Hivatalban dolgozott. Már egyetemi évei alatt is jobban érdekelte az éjszakai élet, s többnyire dzsesszklubokban töltötte idejét. Kis zenekart is alapított, melynek trombitása lett, szívbetegsége miatt azonban abba kellett hagynia a zenélést. Sikerregényeit Vernon Sullivan írói álnéven publikálta, saját nevén kevésbé volt életében ismert. Ötszáznál több dalt írt, leghíresebb közülük a Le Déserteur (A dezertőr), melyet csaknem ötven nyelvre lefordítottak. Az első francia rockszámok kötődnek nevéhez. Két operának, az 1957-es Hólovagnak (zene: Georges Delerue) és az 1959-es Fiestának (zene: Darius Milhaud) is szövegírója. A Saint-Germain-des-Prés kocsmáiban, leginkább a Tabou-ban a társasági élet középpontja Vian volt, a mindenki által kedvelt bohóc. Ifjúkora fő helyszínéről szóló műve, A Saint-Germain-des-Prés kézikönyve életében nem jelent meg, csak 1974-ben. 
Katonának alkalmatlannak nyilvánították, amúgy is háborúellenes volt. 1943-44-ben írta a Venyigeszú és a plankton című, elsőként megjelent művét, melynek kiadását Gallimard-nál legjobb barátjának, Raymond Queneau-nak köszönhette.

Kép forrása

„A valóság ferdített és hevített hangulatú kivetülése”

1946-tól, kevésbé szigorú új munkája mellett jut ideje megalkotni a Tajtékos napok vagy Napok hordaléka (L’écume des jours-t) című főművét, melynek 1969-es kiváló magyar fordítása Bajomi Lázár Endre nevéhez köthető. Queneau a regényt a 20. század legmeghatóbb szerelmi regényének nevezte. Olyan nemzedéki mű máig Boris Vian regénye, mint nálunk Szerb Antal, Utas és holdvilágja (1937), melyet szerzője „a szépség holdkórosá”-nak nevezett. A Tajtékos napok szürrealisztikus világában bizarr tárgyak és lények birodalmában egy szerelmi történet bontakozik ki Colin és Chloé között. A fantázia birodalmába vezetnek már az első sorok, amikor a fürdőszobában készülődő Colin „egy körömollóval felszerelve, elefántcsontszín szemhéja sarkait ferdére metszette, hogy titokzatossá váljék”. Az esküvőre készülődő Chloé, miközben az egérrel beszélget, „felhúzta a harisnyáját, olyan finom volt, mint a tömjénfüst és olyan szőke, mint a bőre”. A zenélő koktélzongora a bohém világ örömeinek, a fegyvert testmelegével növesztő Colin önfeláldozása az ellenséges külvilágnak a jelképe. A regény nyelve erősen lirizált, világképe sötét színekkel festett, annak ellenére, hogy a humor, a gegek állandóan jelen vannak. Eközben az ifjú házaspár szobájában Johnny Hodges The Moonja szól, „miközben az ágyemelvény alatt gyűltek a gondok, s ádázul egymás torkának estek”. 

Az anyagias Bádogbános és az elszundikáló Jézus a végső fejezetek szereplői, velük zárul le a történet, amely az író előszava szerint „teljesen igaz, mert elejétől végig én találtam ki”.

Kép forrása

A New Orleans-i muzsika és a Moulin Rouge
Az író a Jazz Hot folyóirat munkatársa, 1947-től pedig Albert Camus lapjának (Combat) a dzsesszrovatát vezeti. Kedvenc zeneszerzője Duke Ellington volt, akinek darabjai átszövik regényeit, felidézve az 1920 ̶ 30-as évek hangulatát. A swing, a blues és a jive révén a társasági élet egyik fő helyszíne műveiben a táncparkett. A „fekete zene” melletti kiállásként újra trombitálni kezdett, de sohasem tartotta magát profi zenésznek. Következő művei visszhangtalanok maradtak, így nem publikálta őket. Kiadóknál dolgozott, majd énekesként lépett fel és filmszerepeket vállalt, musical- és opera-szövegkönyvet is írt, angol fordításokból élt. A temérdek botrányt okozó és beperelt, de a büntetés ellenére számára a legnagyobb anyagi sikert jelentő Köpök a sírotokra (1946) című regénye filmbemutatóján lett rosszul, állítólag az adaptáción felháborodva. Harmickilenc évesen halt meg 1959. június 23-án.
1953 ̶ 59 között második feleségével, Ursula Kübler táncosnővel a Moulin Rouge szomszédságába költözött, egy kis sikátorba, a Cité Véronban. A polihisztor Boris Vian ebben a csöppnyi művészlakásban, utolsó otthonában megtalálta végre a függetlenséget. Hitelre vásárolt pianinója és a bátyjától kapott különleges líra-gitárja most is látható itt, mellette a szerszámoskamra ezer felesleges, de nagyon szeretett tárgyával. A művészbarátokat (Jacques Prévert, Juliette Greco, Queneau) mindig levessel váró konyhájában ott lóg a sanzonban megörökített mechanikus habverő. A ma is népszerű zarándokhely bejárata felett egy felirat található, mely így szól: „Az intézmény vezetése értesíti a félreértett zseniket, hogy helyhiány miatt nem tudja őket fogadni.”