Komoly indulatokat keltve hullámzott végig a hazai sajtón a fiatal holland író, Noa Pothoven öngyilkossága. A tizenhét esztendős lány, miután eutanázia-kérelmét elutasították, s elhatározássá érett benne a szuicidium, elköszönt barátaitól, szeretteitől és nem vett magához többé ételt, italt. Mivel családja nem járult hozzá, illetve orvosai nem javasolták a kényszertáplálást, úgy tíz nap múlva kómába esett és meghalt. 
Eddig a felkavaró történet. 
És nehéz nem gondolni semmit az esetről. 

Kép forrása

Winning or Learning
Engem ebből egyetlen kérdés érdekel: vajon volt-e esély arra, hogy életben maradjon ez a kislány, vajon halálában nem játszottak-e szerepet olyan tényezők, amelyek nélkül esetleg másképp alakult volna a sorsa?
Számunkra, akik a könyvet különleges becsben tartjuk, súlyosan esik a latba, hogy Noa Pothoven alkotó ember volt. Olyasvalaki, aki a lét mindenféle katarzisát, csodáját és tragédiáját megpróbálja írásba önteni, hogy tapasztalatait így emelje ki a saját valóságából, s tegye mindenki számára átélhetővé. Hogy így adjon értelmet személyes létének… 
A kislányt tizenegy éves korában megtámadták, majd három évvel később ismét rárontott két férfi, és megerőszakolták. A rémtörténetről Winnen of leren címmel díjnyertes könyvet írt. Munkájában nemcsak az erőszakról számol be, de arról is, hogyan birkózott a poszttraumás stressz, a depresszió és anorexia nehézségeivel. 
A könyvről ő maga úgy nyilatkozott, hogy kötete talán segíti a sérülékeny fiatalokat, akik küzdenek az élettel. Arra is szerette volna felhívni a figyelmet, hogy Hollandiában nincsenek speciális intézmények vagy klinikák, ahol a tizenéveseknek tudnának pszichológiai vagy fizikai segítséget nyújtani. Úgy gondolta akkor, hogy bizonyos fokig az állami gondoskodás hiánya sodorta bele a poszttraumás örvénybe. 
A kötet megjelenését kísérő fotókon Noa elégedetten mosolyog. Talán nem boldog, de bizonyosan átérzi az alkotói lét – akár csak pillanatnyi – örömét, azt a kiteljesedést, amit az emberi minőség megtapasztalása jelent. 

Kép forrása

„Követjük a törvényt…”
Egy évvel később már haláláról olvashattunk. Az elmúlt időszakban Noa pszichés állapota radikálisan romlott, olyannyira, hogy komolyan megfontolta élete eldobásának lehetőségét. A kislány sorra járta az ifjúsági gondozási intézményeket, hogy megpróbálja kezeltetni anorexiáját, illetve depresszióját. A Gerlander című holland újság szerint, anorexiája miatt többször is kritikus állapotba került, volt, hogy kómás állapotban vitték kórházba, ahol mesterségesen táplálták. 
Tavaly azonban felkereste a hágai eutanázia klinikát, ahol megtudta, hogy életének befejezéséhez nincs szükség a szülei beleegyezésére. Az eutanáziát Hollandiában törvényesen igénybe veheti minden tizenkét évesnél idősebb kezdeményező, igaz, tizenhat év alatti gyerekeknél, a szüleik hozzájárulásával lehet csak „kegyes halálban” részesülni. 
Noa kérését azonban jogszerűen elutasították, amikor tizenhat éves korában titokban felkereste a klinikát.
A holland a DutchNews.nl híroldal megszólaltatta Elke Swartot, a hágai eutanázia klinika szóvivőjét, aki elmondta „nagyon kevés fiatal felnőtt van eutanázia klinikákon, és még ritkább, hogy pszichiátriai okokból látják el őket ... De követjük a törvényt, amely azt mondja, hogy ha valakinek elviselhetetlen szenvedést kell átélnie, s nincs más alternatíva, akkor...”
Noa ezek szerint nem tartozott a menthetetlennek ítélt esetek közé. 
Ide írom, hogy kerek legyen a történet: 2017-ben Hollandiában hatezerötszázhatvannyolc ember választotta az orvos által segített öngyilkosságot.
És azt is ide írom, hogy minden elképzelhető jogfilozófiai megfontolás szerint az állam életvédelmi kötelezettségének alapja az emberi méltóság és az élet sérthetetlensége. Amikor eutanáziáról beszélünk, e két alapkövetelmény konfliktusáról is beszélünk: élet vagy önrendelkezés – mely, mint minden személyiségi jog, az emberi méltóságból fakad. Csakhogy míg az egyik egy tényszerűség, addig a másik meglehetősen szubjektív élményanyag. S bár talán tudomásul lehet venni az emberhez nem méltó, tehát élhetetlen körülmények kialakulását, mégis nehézkes méltóságon alulinak tekinteni a mentális bajokat. Ha még önmagában ez talán védhető álláspont is, kivált akkor, ha egy gyerekről van szó, jóval nehezebb elfogadni azt, hogy az állam –, amelynek egyes számú feladata polgárai életének megóvása – bármilyen okból is polgárai halálba segítése – Ne szépítsünk! – meggyilkolása mellett foglaljon állást. Ugyanis minél megengedőbb egy állam az eutanáziával kapcsolatban, szükségszerűen annál kevésbé kívánja az objektív életvédelmi kötelezettségét foganatosítani. 
(A tisztelt Olvasó figyelmébe ajánlanám az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatát, melyben részletesen, nemzetközi kitekintéssel, több vélemény ütköztetésével foglal állást a beérkezett beadványról, s elemzi az eutanáziával összefüggő esszenciális kérdéseket.)
Kép forrása

„Inspirál az erőd”
Ugyanakkor azt is hiszem, hogy az eutanázia kérdésének van egy jogfilozófián túli aspektusa is. Mert miközben a modern szabadelvűség szellemében azt valljuk, hogy mindenki maga dönti el, hogy mikor és miképpen akarja befejezni az életét, azonközben azt is tudjuk, hogy ez a szabadság sokkal szűkebb, mint amilyen tágasnak ideológiánk mutatni szeretné.  
Az ember közösségi lény, s döntéseiben, de még személyisége legstabilabbnak gondolt rétegeiben is óriási erővel van jelen a társadalom. Nem szeretjük tudni, de valójában azért vagyunk szilárd jellemek, mert kerüljük azokat a környezeti hatásokat, amelyek kibillentenék helyéről értékvilágunkat. Egyebek mellett e törekvésünk nyomán jönnek létre a mostanában sokat emlegetett véleménybuborékok. 
S, hogy miképpen kapcsolódik ez Noa halálához? 
Arra gondolok, hogy talán kevésbé gondolta volna komolyan ez a kislány az öngyilkosságot, ha nem Hollandiában él vagy, ha Hollandiában nem segítenek halálba évente hetedfélezer embert. Hanem mondjuk, pont nullát. Ha nincs erről diskurzus. Ha a holland törvényhozás nem szolgálja ki a halálba segítés körüli pro choice igényeket, mert, mondjuk nincsenek ilyen igények. Azaz, ha a holland társadalomból hiányzik az öngyilkosság iránti megérő elfogadás. Konkrétabban, ha Noa közvetlen környezetben nincsenek olyanok, akik a szuicid gondolatokra megerősítéssel reagálnak. 
Mert, hát tudjuk, hogy a lány környezete által jóváhagyott és támogatott öngyilkosságról van szó. De van egy olyan érzésem, hogy a „jóváhagyott, támogatott” kifejezések nem is egészen pontosak. Lisa Westerveld holland parlamenti képviselő, aki Noa (segélykérő?) Instagram-posztjaiban felfedezte a politikai marketing nagy lehetőségét, meglátogatta a kislányt, majd kijelentette inspirálta őt a tinédzser ereje. „Sosem fogom elfelejteni őt. Folytatjuk a küzdelmét...” 
(Milyen küzdelmét, könyörgöm? Netán a tinédzserek öngyilkossághoz való jogának kiterjesztéséért akarnak harcolni? Hogy lehessenek öngyilkosok a tizenkét év alatti gyerekek is? Vagy, mondjuk, azok is, akik amúgy gyógyíthatóak volnának? Vagy egyáltalán bárki?) De főképpen miféle inspirációról beszél ez a… ez a politikus? Aki, úgy tűnik, ahelyett, hogy lebeszélte volna a kislányt az öngyilkosságról, azt mondta neki, hogy „inspirál az erőd”, s ezzel nemcsak a mártírium glóriáját emelte fölé, hanem egyenesen a halálba küldte őt. 
Nem hagy nyugodni a kérdés: vajon mi történt volna akkor, ha a mindenki azt mondja a kislánynak: szeretünk és az élet szép. Bár vannak benne nagyon nehéz pillanatok. Az ember attól erős, hogy képes legyőzni ezeket a nehézségeket. 
Nem hagy nyugodni a kérdés: vajon mi történt volna akkor, ha Hollandia olyan hely lenne, ahol nem tekintenék bármire is megoldást jelentő, heroikus döntésnek az öngyilkosságot, hanem annak gondolnák, ami, egy zavarodott elme kétségbeesett vergődésének.
Akkor talán ez a kislány ma is élhetne. 
Könyvet írhatna… 
És ki tudja, talán egyszer még meg is gyógyulhatott volna…