Mióta az ember hisz istenben, vagyis bizonyára a kezdetektől, minden gondolkodó számára problémát jelentett az akarat szabadságának kérdése. Hiszen tapasztaljuk: magunk döntünk a sorsfordító kérdésekben, ám mégis a szükségszerűség, a végzet érzése kísért bennünket. Hiszen a mindenható előre meghatározza sorsunkat, azt el nem kerülhetjük. Az ellentmondásra, mely a gondviselés és a szabad akarat között feszül, Platón is megpróbált választ keresni. A választ, vagy annak kísérletét „Az állam” című művében találjuk meg, ahol, Szókratész szájával elmeséli nekünk pamphüliai Er történetét. 

Kép forrása

Élet, halál
Hősünk igen vitéz férfiú volt, ám egy csatában nyoma veszett. Úgy hitték: elesett és testét, melyen nem találták a bomlás jeleit, a többiekkel együtt, ahogyan a tisztelet megkívánta, máglyán akarták elégetni. A máglyán azonban feltámadt és elmesélte, járt odaát, s neki azért mutatták meg a túlvilágot, hogy hírt vigyen róla az embereknek. 
Elmondása szerint, a halál után a lelkek bírák elé kerülnek, akik – kinek-kinek élete szerint – vagy mennyet, vagy a poklot jelölik ki. Miközben a holtak lelkei a büntetés, vagy a jutalom felé indulnak, egy másik helyen a már megtisztult lelkek jönnek elő: „...a földi nyílásból porosan, piszkosan, míg az égiből tisztán;”. És legott el is mesélik egymásnak az élményeiket. A nagyon gonoszak számára még ekkor sincs azonban menekvés, mert – meséli Er – „goromba, tüzes lények” miközben a lelkek már azt hiszik megtisztultak, elkapják és a Tartaroszba ejtik őket. 
A lelkek ezután vándorútra indulnak, míg el nem érnek egy helyre, ahol egy fényoszlop köti össze az eget és a földet. 
Erre van illesztve Anankénak, a végzet istennőjének orsója, amely az eget és a földet forgatja. Körben Ananké lányai, a Moirák ülnek, akik a sorsunk fonalát fonják. Név szerint: Klóthó a fonó, Lakheszisz a sorsjuttató és Atroposz a kérlelhetetlen. Klothó fonja a sors fonalát, Lakheszisz eregeti a fonalat neki és Atroposz, a kegyetlen, pedig elvágja, mikor eljön az idő. 

Kép forrása

Sorscserepek
Lakheszisz a fényoszlopnál sors-cserepeket szór a lelkek elé, melyeken különböző életek vannak. Mindenki maga választ sorsot magának ezek közül. Nem az Istenek jelölik ki sorsunkat tehát, hanem magunk választunk szabadon. Amint fennhangon ki is hirdeti Lakheszisz: „Aki választ, az felelős. Az isten ártatlan!” Ekkor sorrend szerint előlépnek a lelkek és választanak. 
Ez lenne a legfőbb tudásunk, mondja Szókratész, hogy választani legyünk képesek a „...jobb és rosszabb élet között, rosszabbnak nevezve, ami a lelket igazságtalanabbá teszi, jobbnak pedig, ami igazságosabbá.” 
Az ember azonban tudatlan és lám – meséli Er – rögtön az első „a legbőszebb zsarnokságot választotta”, pedig látta a bűnök büntetését, de nem fontolta meg, hogy zsarnokként miféle vétkeket kell majd elkövetnie. Mikor aztán a választás után, végiggondolta a dolgot, már hiába. A lelkek, mint meséli, többnyire, megszokásból az előzőhöz hasonló életet választanak, mert nem bírnak tudással a jó és a rossz élet közötti különbségről. Mindközönségesen szólva: nem gondolkodnak. A választási lehetőségek tágasak, nemcsak emberi, hanem állati létet is lehet választani, főleg azok teszik ezt, akik megundorodtak az emberektől, mint például Agamemnón, aki sas akart lenni új életében. A bölcs Odüsszeusz sokáig keresgélt mire megtalálta „egy közügyektől tartózkodó magánember életét”, mert elege volt a dicsőségből és mindabból, ami azzal jár.

Kép forrása

A végzet és a szabad akarat
Akik már választottak azok mellé Lakheszisz egy démont rendel, amely gondoskodik róla, hogy az illető az általa választott sorsot földi életében be is töltse. Nincs hát menekvés. Ezután egy forró, víz nélküli sivatagon át, a szomjas lelkek az Amelész folyó partjára érnek. A folyónak már a neve is sokatmondó, Gondtalant jelent és aki iszik a vizéből, az mindent elfelejt. Mert az emlékezet nélkül bizonnyal boldogabbak lennénk, nem tudván a bűnökről és hibákról, miket elkövettünk. Isznak a felejtés vizéből és mikor megszületnek, azt hiszik, tiszta lappal jöttek a világra. „Miután elszunnyadtak, és jött az éjfél, mennydörgött és remegett a föld, és most hirtelen ki ide, ki oda lebbent föl, mint a hullócsillag, hogy megszülessék. Er nem ihatott a vízből, mégse tudta miként, mi módon került vissza testébe, hajnaltájt csak kinyitotta a szemét, és látta, hogy ott fekszik a máglyán.” 
Eddig a mese.
Így oldja fel Platón a végzet és a szabad akarat között feszülő ellentmondást. A választás a miénk, akaratunk szabad, ám a választástól már a végzet irányítja lépteinket. A mellénk rendelt entitás a mi választásunk szerint vezet jóra, vagy rosszra bennünket, lehet az őrangyalunk, vagy a démonunk egyaránt. A legfontosabb az lenne, hogy választani tudjunk a nemes és a nemtelen élet között, ám hogy ezt miképpen kéne tennünk arra nézve maga Platón sem nagyon tud tanáccsal ellátni bennünket. Gondolom azonban, ha elolvassuk az eredeti történetet a filozófus könyvében, az talán egy kicsit segít, ha másban nem, legalább abban, hogy egyáltalán a problémát felismerjük.