David Lynch munkásságát igazán nehéz lenne összegezni, vagy akár megérteni, igaz, sokan próbálkoztak már vele. Legutóbb a valaha készült egyik legjobb televíziós sorozat, a Twin Peaks folytatása, majd az azt követő marketing kapcsán találkozhattunk az időközben már csupán az eltökélt rajongók által életben tartott nevével, most viszont jubiláló klasszikusa miatt érdemes vele foglalkozni. Illetve már most jegyezzük meg: az Uránia Nemzeti Filmszínház vetítéssorozattal idézi meg David Lynch világát.

Kép forrása

Veszett a Világ
A már a frizurája kapcsán is ikonnak tekintendő rendező a Radírfejjel hívta fel magára a világ figyelmét, aminél abszurdabb és félelmetesebb filmet a mai napig nem mert készíteni senki. Majd jött az Elefántember, egy szívszorító dráma, megannyi Oscar jelölés és a méltó elismerés. És következett a Kék Bársony, amelyet sokan tekintik a nyolcvanas évek egyik legjobbjának. Majd a Veszett a Világ, ami nem összetévesztendő Ayn Rand azonos című könyvével, ami Amerikában olyan nimbuszt birtokolhat, mint akár maga a Biblia. Barry Gifford műve 1990-ben jelent meg, és annyira megtetszett Lynchnek, hogy még abban az évben el is készítette az adaptációját. Amennyiben nem akarunk a mélységekbe merülni, akkor csak annyi maradhat meg bennünk, hogy Nicolas Cage kígyóbőr kabátjában Elvist énekel és lázad minden ellen, Laura Dern követi őt tulajdonképpen a pokolba is, Willem Defoe taszítóan csúnya, közben viszont szól Angelo Badalamenti muzsikája, aki a már említett Twin Peaks zenéjével szerzett magának népszerűséget és elismerést.
A könyv és persze a film viszont ennél sokkal többről szól. Egy fiatal párról, akik szabadulni akarnak a szülők fogságából és csalfaságából, szabadságra vágynak, de még nincsenek felkészülve rá, ugyanakkor arra persze képesek, hogy a szerelmet átérezzék. 

Kép forrása

Gifford és Lynch
Lynch azt nyilatkozta, hogy nagyon szeretne úgy írni, mint Gifford, irigyli a tehetségéért, a szerző viszont irigykedhetett azért, hogy egy ilyen rendező nyúlt a novellájáért. Tény ugyanis, hogy az utóbbi jobban sikerült. Giffordnál is kidolgozottak a karakterek, Lynchnél viszont a megformálás minden esetben a maximumot éri el. Cagen lehet látni, hogy bizonyítani próbál, kilépni a Coppola árnyékból, és ez minden jelenetben sikerül is neki. Szerelmes, őrült, önakaratú, mint minden fiatal. 
Gifford alig ujjnyi vastag könyve szikárabb már nem is lehetne, Lynch ahhoz képest egy sokkal szórakoztatóbb történetet mesél el, pedig lényegében csak a végkifejletnél tér el az eredetitől. A könyvben Cage elhagyja a családját, Lynch esetében viszont megjelenik neki egy angyal, megvilágosodik, végigrohan a sorban álló autók tetején, majd elénekli feleségének a Love me Tendert. Sziruposnak hangzik ugyan, de a filmet nézve meg kell állapítanunk, hogy megérdemlik egymást. Mi pedig ezt a befejezést. 

Kép forrása

Vetítés és kiállítás
Általában a filmes adaptációk sokkal gyengébbek a könyvnél, ebben az esetben viszont más a helyzet. Érdemes az előbbivel kezdeni, nem tart tovább elolvasni, mint azt követően megnézni. Most erre lehetőséget is ad az Uránia Nemzeti Filmszínház, amely a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vetítéssorozattal idézi meg David Lynch világát. A program a Budapesti Fotófesztivál David Lynch: Small Stories / Kis történetek című fotókiállításához is kapcsolódik. Aki az Uránia pénztárban felmutatja a Műcsarnokban látható Lynch-kiállítására megváltott jegyét, az 1500 forintért vehet jegyet a David Lynch útvesztőjében vetítéssorozat valamelyik vetítésére. A kedvezmény fordított irányban is érvényes: a Műcsarnok kiállítására 20%-os kedvezménnyel válthatnak jegyet mindazok, akik jegyváltáskor felmutatják az Uránia Lynch vetítéssorozatára megváltott mozijegyüket.
Most tehát alaposan elmerülhetünk Lynch világában s idővel rá kell jönnünk, hogy a rendező munkássága jóval megelőzte a korát. Szerencse, hogy az ő esetében nem kellett a haláláig várni az elismerésével.