Nem dicsekszem vele, de a családunk rokonságban állt Kölcsey Ferenccel. Ha jól tudom, Kölcsey Polexina – a róla készült festményt ma is őrzöm – Szatmárcseke leghíresebb szülöttének volt az unokahúga, férjével Thurzó Gáborral a milotai udvarházukban éltek. Ott hol az én felmenőim is, amíg a sötét időkben el nem üldözték őket, – talán bosszúból, vagy isten tudja miért – pozdorjává zúzták a gyönyörű középkori épületet, a köveket széthordták és a helyére egy borzalmas tszcs-irodát húztak fel. Ma is ott áll, világ szégyenére. 

Kép forrása

Archívum a padláson
Nagyapám mesélte: valamikor a két háború között, atyám és testvére az udvaron játszottak, papírrepülőket dobáltak egymásnak. Épp vendégek jártak náluk, az Országos Levéltár igazgatója kávézgatott az egyik kerti széken – akkoriban úgy mondták „tischlerezett”.  Az egyik repülő a cipője mellett zuhant le, felvette, rápillantott, az arca megdermedt, aztán megkérdezte, honnan ez a papír. Ugyanis egy XVI. századból származó iratot tartott remegő a kezében. 
„Hát a padláson találtuk” – mondta nagybátyám, Ucu bácsi, aki később katonatisztként a hazáért áldozta életét. 
„Van még ott tengersok” – kontrázott nagyapám, így aztán a történész uram felköltözött a padlásra, állítólag hetekig az ebédet is ott szolgálták fel számára. 
Mindez arról jutott eszembe, hogy a mai hír szerint Zsigmond Dezső, Balázs Béla-díjas filmrendező kapta a Kölcsey-emlékplakettet a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepségen a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szatmárcsekén.

Kép forrása

A földi paradicsom
A huszonhatodik alkalommal, hagyományosan a helyi református templomban tartott ünnepségen a filmrendezőt méltatva Bölcskei Gusztáv, a Kölcsey Társaság elnöke arról beszélt, hogy a Szatmárt választott szülőhazájaként szerető művész pályafutását végigkíséri az egyszerű emberek iránti figyelem, a tények többoldalú, objektív bemutatása.
Szituációs filmjeiben, játék- és dokumentumfilmjeiben az izgatja a rendezőt, mi van a dolgok mélyén. Egy olyan örökségnek a ma élő képviselője, akire nagy szükség van, mert képes arra, hogy a jól ismert dolgokat új, teljesen ismeretlen szemszögből mutassa be, amire mindenki felkapja a fejét.
Zsigmond Dezső életének legszebb és legfelemelőbb díjának nevezte a Kölcsey Társaság elismerését. „Több mint három és fél Szatmárban eltöltött évtized után már nem idegennek, hanem kicsit idevalónak érezhetem magam, lelki honfoglalóként mindig itt vagyok akkor is, ha fizikailag távol vagyok ettől a vidéktől” – hangoztatta a filmes szakember. Felidézte, alkotótársával, Erdélyi Jánossal a hetvenes években itt barangolva az „egyszerű, tiszta, többnyire szegény” emberek otthonukba fogadták, velük beszélgetve évszázadokat repülhetett vissza az időben.
„A táj mindig is a földi paradicsomot jelentette, folyóival, mezővel, erdőivel, a határon túli és mégis közeli erdőivel” – mondta a filmrendező.

Kép forrása

A díj és a díjazottak
Az 1995-ben alapított Kölcsey-emlékplakettel a magyar művésztársadalom azon képviselőit tüntetik ki, akik életművükkel a hazai és az egyetemes kultúra gazdagításához járultak hozzá. Tavaly Szörényi Levente zeneszerző vehette át az elismerést, de díjazottak között volt például Kő Pál szobrászművész, Szabó István filmrendező, Kányádi Sándor költő és Jókai Anna író-költő is.
Az idei díjazott, Zsigmond Dezső 1956-ban született Gyöngyösön. Számtalan dokumentumfilmet és játékfilmet készített, játékfilmjeiért a Magyar Filmszemlék rendezői és forgatókönyvírói elismerései mellett jelentős díjakat kapott több nemzetközi filmfesztiválon is. Dokumentumfilmjeinek nemzetközi elismerései közül kiemelkedik a Közép-Európa legjobb dokumentumfilmje díj, amelyet a 2005-ben készített Csigavár című alkotásért vehetett át.
2005-ben megkapta a Magyar Művészetért Díjat, egy évvel később Balázs Béla-díjjal ismerték el. Legújabb játékfilmjét, a Nagy Zoltán Mihály azonos című művéből készült A Sátán fattyát 2017-ben mutatták be Magyarországon.

Kép forrása

Féldisznó
S, ha már a családi történettel kezdtem, hadd zárjam azzal! Drága nagyapám – ifjú korában – nem különösebben kedvelte a tanulást. Jobban szerette a párbajozást, meg a szép lányok kergetését. Így aztán nem csoda, hogy több tárgyból is megbukott, innen-onnan ki is csapták, csak nagy nehezen jutott el az érettségiig. A matúra azonban sehogyan sem ment, képtelen volt túljutni rajta. A család nem hagyta annyiban, Sárospatakra küldték vizsgázni, mert a püspök, egyben a vizsga-elnök, szegről-végről rokon volt. Nagyapám azonban az összes kérdésre csak konok hallgatással válaszolt. 
Végül a nagytiszteletű úr egy mentőkérdést tett fel (tudván, Kölcsey-rokongyerekről van szó): – Akkor beszéljen fiam Kölcsey Ferencről!
Nagyapám hosszasan hallgatott, végül kibökte: 
– Tessen már mondani néhány „slágvortot” róla…
Átengedték, bár ebben bizonyosan szerepet játszott az a féldisznó is, amit a nagytiszteletű úrnak küldtek.