A Magyar Kultúra Napján, a Himnusz születésnapján lássunk egy kis magyar himnusztörténetet! Nemzeti énekünk históriája ugyanis érdekes, kalandos elbeszélés, s még talán tanulságosnak, elgondolkodtatónak is mondható. 
A kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Ám, egy évszázad kellett ahhoz, hogy a Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című költeményből nemzeti himnusz legyen. 

Kép forrása

Énekek és közösségek
A dal, a közös éneklés nemcsak jó szórakozás, de közösségteremtő erő is. A mi dalunk, a dal, amit magunkénak vallunk, olyan ének, amit mindenki tud, mindenki kedvel, s ami valamilyen módon rólunk szól, a mi gondolatainkat tükrözi. Az indulók és a zsoltárok szerzői évszázadok óta tudatosan igyekeznek ilyen közösségteremtő dalokat írni.  
Nem is véletlen, hogy az első nemzeti énekeink ilyesféle dalok voltak. A katolikus magyarság körében elterjedt himnikus, nemzeti zsoltár a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű énekek voltak, a reformátusok pedig a Tebenned bíztunk, elejétől fogva című zsoltárt dalolták, ha nemzeti indulat fűtötte keblüket. Így az ősi himnuszok nemcsak összekötötték a magyarokat egymással, de el is választották a keresztényeket és a keresztyéneket. 
Közös dalként jött divatba a XIX. században a Rákóczi-nóta, illetve a birodalmi összetartozást kifejező osztrák császári himnusz, a Gott erhalte. Egyiket azonban, mint a rebellis szellem ébren tartóját, többször is betiltotta a hatóság, másikat meg, éppen a rebellis szellem ébrenléte miatt, nem énekelte szívesen a közösség.  

Kép forrása

Hymnusból himnusz
Bár a Magyar Kultúra Napján arra emlékezünk, hogy Kölcsey Ferenc 1823 telén megírta a Himnuszt, most mégis jobb, ha átlépünk a vers megszületésének, megjelenésének és ismertté válásának történetén. A nemzeti énekhez ugyanis dallam kell, a dallamról pedig egy jóval későbbi kezdeményezés gondoskodott. 1844-ben írt ki pályázatot Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója az akkor más széles körben ismert Hymnus megzenésítésére. A Honderü így ír a felhívásról: „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve.”
Nos, ennek nyomán kezdett gondolkodni Erkel Ferenc azon, hogy miféle zenét lehetne a vershez illeszteni. Az 1910-es Erkel-centenáriumra kiadott Erkel-emlékkönyvben így szerepel az idős Erkel visszaemlékezése: „Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz.”
Mondhatnánk, kész, megvan a szöveg, megvan a zene, dalolhatjuk az új nemzeti imádságot. 
Erkel egyhangú döntéssel megnyerte a pályázatot, a nyáron be is mutatták a dallamot a pesti Nemzeti Színházban, de akkoriban csak remélni lehetett, hogy – ismét a Honderüt idézve – „az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik.”
De azért az nem ment olyan könnyen. 

Kép forrása

Isten tartsd meg, Isten áldd meg!
Kétségkívül egyre többször játszották és énekelték a Kölcsey-Erkel féle dallamot, hivatalos eseményeken inkább a Gott erhalte szerepelt a repertoárban. Sőt, gyakran együtt csendült föl a Szózattal, s persze, ha lehetett, naná, hogy a Rákóczi-indulóval is. 
A forradalom és szabadságharc hónapjaiban, 1848-49-ben persze a Himnusz igazi himnusszá vált, ám érdekes módon a forradalmi törvényhozás csak a nemzeti felségjelek, a címer és a zászló ügyében intézkedett, hivatalos himnuszt nem jelölt ki.
A szabadságharc leverése után természetesen tiltólistára kerül a nemzet éneke, vagy pontosabb, ha azt mondjuk, a nemzet énekei, mert minden tiltólistára kerül, ami a felkelésre emlékeztet Rákóczi-induló, Kossuth-nóta, Marseillaise, de még Erkel Hunyadi Lászlójából a híres „Meghalt a cselszövő” kezdetű kórusmű is. 
A hivatalos himnusz ismét a Gott erhalte lett, s ezen tulajdonképpen még a kiegyezés sem változtatott. Mert bár az elnyomás évei alatt számos alkalommal fejezte ki a magyarság ellenállását a Himnusz éneklésével, s a kiegyezéssel értelem szerűen megszűnt a tiltás, mégis egészen 1918. október 23.-ig kellett várni, hogy utoljára hallhassa magyar közönség magyar himnuszként a Gott erhaltét. Ezen a napon, Debrecenben, az egyetem felavatásakor hangzott fel utoljára a császári himnusz. 
A széteső birodalomból kihulló Magyarországon annyira magától értetődően vált himnusszá a Kölcsey-Erkel féle dallam, hogy külön nem is kellett róla rendelkezni. (S ezen a magától értetődőségen még a kommunista igyekezet sem tudott változtatni.) Csak néhány évtizeddel, na meg pár rendszerváltással később jutott eszébe az országgyűlésnek, hogy mégis csak törvényben kellene rögzíteni a nemzeti közösségünket összetartó dal mineműségét. S így 1989. október 23-ától hatályos törvény kimondja: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ez a szöveg került be a 2011. december 31-ig hatályos Alkotmányba is.