November 13-át az Országgyűlés 2011-ben nyilvánította a magyar nyelv napjává, mivel 1844. november 13-án szentesítette az uralkodó a magyar államnyelvről szóló törvényt. 
A törvény hajdani megszületését a nemzeti érzület joggal nevezi a reformkor egyik legnagyobb győzelmének, de ha alaposabban utána járunk a dolognak, meglepő előzményekre bukkanhatunk. 

Kép forrása

Mítosz és valóság
A magyar nyelv ügye végig kíséri a reformkor küzdelemsorozatát, s utólag, azaz a jelenből nézve, a reformkori eszméket, harcokat felmagasztaló utódok beszámolóit olvasva, úgy tűnik, hogy a nemzet ügyének hősei egy végzetesen elnyomott, kiszolgáltatott, nemzeti létéből kiforgatott országban igyekeztek önmagához visszavezetni a magyar népet. S ennek egyik - persze a legfontosabb – eszköze volt a magyar nyelv használatának törvénybe iktatása. 
Ebben a nemzetiek és nemzetietlenek között folyó küzdelemben valóban hatalmas sikernek tűnik az a tény, hogy 1844-ben az Országgyűlés kimondta, hogy azon túl minden törvényt magyar nyelven alkotnak, az országgyűlés nyelve magyar, az ország teljes területén a hivatalok magyar nyelven kötelesek az ügyintézést végezni, minden iskolában magyar nyelven történik a tanítás. 
A valóság azonban, – ahogy az mindig lenni szokott – természetesen élesen eltér a reformkort idealizáló hőseposztól.  Véletlenül szaladtam bele Kazinczy egyik írásába, amelyben A magyar nyelv polgári nyelvvé emelése felől elmélkedik az író. Érdemes ide másolni néhány gondolatát, mert a magyar nyelv ügyében nálánál hitelesebb szerzőt aligha találhatunk. 
A XVIII. századi nyelvhasználatról írja: „az Udv. Kancellária és Helytartó Tanács rendeléseiket minden megyéknek deák nyelven küldözték; a perek, némely nem nagyszámú vármegyét kivévén, deákul zörögtek, deákul ítéltettek, a vármegyék minden felső dicastériumokkal deákul leveleztek, az iskolák falai közt deák nyelv hangzott. A magyar nyelv azonban soha nem volt egészen kirekesztve a közdolgok folytatásából: a király a nemzethez a Diéták megnyitásain, minekelőtt trónusáról deák beszédét elmondaná, kancelláriusa által magyarul szól, a tanácskozások mind a vármegyék gyűlésein, mind az országéin magyarul folynak, öszvehasonlíthatatlanul inkább magyarul, mint deákul, s az a tartalék, hogy talán lesznek, akik azt érteni nem fogják, senkit a magyarul szólásra bátortalanná nem tett, a vármegyék egymással magyarul leveleztek, inkább és gyakrabban, mint deákul. És ez öszvevetve azzal, hogy tót, horvát és német szó a Diéták és vármegyék üléseikben s a hivatalbeli levelekben soha elő nem fordult, … eléggé mutatja, hogy a nemzet érzette, mi illik az ő méltóságához…”

Kép forrása

Mit köszönhetünk Józsefnek? 
A szövegből úgy tűnik, hogy létezett egy természetes fejlődés, aminek során a latint lassan felváltotta a magyar. Ha senki semmit nem tesz, idővel a magyar úgy lesz általánossá, hogy szinte észre sem veszik a változás nemzedékei. 
Csakhogy fellépett a maga törekvéseivel a kalapos király. Kazinczy így folytatja tehát. „II. József érzette, hogy élő nemzet dolgainak holt nyelven folyniok nem illik, s vagy azért, mivel nyelvünket – a körülte forgó, magyarul szóllani bajosan, írni alig vagy éppen nem tudó magyarokról ítélvén – alkalmatlannak vélte e célra, vagy mivel el vala telve azon szándékkal, hogy országaink kormányzásába egységet hozzon bé, … a deák helyébe nálunk is a németet ültette. Annyira érzette ő ezen illetlenséget, hogy midőn 1789. december 18-án az ország megyéihez tulajdon kezeírása alatt bocsátá egy nevezetes levelét, (amelyben visszavonja rendeleteit) annak oszlopaira egymás mellett nem a német és deák, hanem a német és magyar nyelvet vétette fel.”
A józsefi törekvéseknek a magyar nyelvhasználat szempontjából óriási jelentősége lett széphalmi vezér szerint. „A megyék hasznokra fordíták a Józseftől vett leckét s nem oda tértek vissza, hol a német nyelv béhozattatása előtt állottak, hanem a magyart kívánták. A legtöbb vármegyék magyarul iraták jegyzőkönyveiket, nem deákul, mint azelőtt mindenütt; s nemcsak a megyével már, hanem a legfelsőbb igazgató-székekkel is magyarul leveleztek. A kevés holnapok múlva beállott országgyűlése ugyanazt cselekedte a maga jegyzőkönyvével; mindazonáltal bölcs mérsékléssel élt azok eránt, kik magyarul nem értettek, s azt rendelte, hogy a jegyzéseknek eredeti magyar textusa mellé azoknak deák fordítása is féloldalt bényomtattassék.”
„Ugyanaz a diéta II. Leopoldnak sanctionálása mellett a XVI. d. cikkelyben végzést hoza: 1. hogy hazánk dolgainak folytatására soha idegen nyelv bé ne hozattathassék; 2. hogy a magyar nyelv mind a felső mind az alsó iskolákban országszerte taníttassék; 3. hogy azon kormányszékeknél, melyeknek tisztviselőit a királyi hatalom nevezi ki, mostan még mindenek deák nyelven follyanak.”

Kép forrása

Bölcs mérsékléssel
Úgy tűnik, hogy a természetes változása a nyelvhasználatnak ment tovább a maga útján, s csak a József ellen lázongó nemesség dacoskodása a magyar nyelv szélesebb körű terjedése. Miközben persze úgy is tűnik, hogy az uralkodó – meg ahogy mindjárt látjuk, a későbbi uralkodók – nem azért állnak ellen a magyar általánossá tételének, mert akadályozni akarják a magyarok nemzeti önazonosságának kibontakozását, hanem egyszerűen azért, mert tudják, hogy egy soknemzetiségű ország királyai, s „bölcs mérsékléssel” kell élniük „azok eránt, kik magyarul nem értettek”. 
A folytatás tehát ugyancsak lassú. „Mindjárt azon gyűlésen, mely a Ferenc fejére feltevé koronánkat (1792. jún.), elvégezteték, hogy a magyar nyelv tanulása az iskolákban nem rendkívülvaló, hanem rendes tudomány légyen, s bizonyos időnek eltelése után egyedül azok vétethessenek fel közhivatalokra, kik tanítóiknak bizonyságleveleikkel megmutathatják, hogy a magyar nyelv leckéit járták, s abban kivánt előmenetelt tettenek. A megyéknek tetszésekben hagyatott, dolgaikat magyar vagy deák nyelven vinni, de a perbeli dolgokra ez a felszabadítás még ki nem terjesztetett, s a Helytartó Tanácsnál a deák nyelv meghagyatott.
Az 1805. tartott ország-gyűlése új példával a felséghez nem egyedül deák, hanem magyar és deák nyelven küldözte felírásait s elvégezte: 1. hogy a felséghez intézendő felírások s esedezések magyar és deák nyelven irathassanak; 2. hogy ugyanígy irathatnak a megyéknek felírásaik is az Udvari Kancelláriához; 3. hogy a megyék a Helytartó Tanáccsal magyarul levelezhetnek s a törvénykezésben magyar nyelvvel élhetnek; 4. hogy a Helytartó Tanács a magyarul készült felírásokra magyarul feleljen, mindazáltal a Fő Törvényszék (Semptemvirátus és Kir. Tábla) még azon perekben is, melyek magyar nyelven végződtek s oda megvizsgálás végett jutnak, magyar nyelven hozni ítéletét ne köteleztessék.”
Eddig érdemes idézni Kazinczy történeti összefoglalóját, mert ezt követően éles küzdelmek zajonganak nyelvünk sorsa felett. És persze azt sem árt megjegyezni, hogy elképzelhető: szerzőnk torzítva ábrázolja a múltat, éppen azért, hogy a változás, aminek érdekében az idézett összefoglalót is megírta, könnyebben jusson sikerre. 
S lám, sikerre jutott.