Simone de Beauvoirt jól ismerik a hazai olvasók, hisz csaknem mindegyik könyvét lefordították magyar nyelvre. Népszerűségét egyrészt rendkívüli szépírói tehetségének köszönheti. Ugyanakkor komoly tudományos megalapozottsággal tárgyalja a huszadik század közepén élő nők kiszolgáltatottságát (A második nem) vagy az öregedés problémáit (Öregség). Önéletrajzi írásaiban kora szellemi életének, politikai eseményeinek gazdag leírását adja. 

Kép forrása

Különös szerelmek
Simone de Beauvoir jómódú polgári családból származik. Az apa a férfi felsőbbrendűségét hirdette a családban, míg a puritán, katolikus anya a szexualitást nemcsak elítélte, de egyenesen bűnnek tekintette. Ebben a nyomasztó légkörben Simone, az idősebbik lány, hamar fellázadt és előbb lelkileg, majd anyagilag is függetlenné tette magát. 
Még csak tizenöt éves, amikor elhatározza, hogy híres író lesz. 1925-ben érettségizik és egy időben végez matematikai és filozófiai tanulmányokat. Az egyetem Bölcsész Karán ismeri meg Jean-Paul Sartre-t, akinek élete végéig társa marad. 1929-ben az országos filozófiai megmérettetésen, az agregációs vizsgán, Sartre mögött a második helyen végez. 
Beauvoir huszonegy, Sartre huszonhárom éves volt, amikor megismerkedtek. Az első megbeszélt találkozóra Beauvoir nem tudott elmenni, húgát, Hélène-t küldte el maga helyett. Azt mondta neki, könnyen fel fogja ismerni Sartre-t, mert egészen kicsi, szemüveges és nagyon csúnya. 
Megismerkedésük után négy hónapra Beauvoir lemond szüzességéről. Azután megkötik a híressé vált egyezséget. Erről Beauvoir így ír: „Közöttünk − magyarázta kedvelt szavaival − szükséges szerelem van; úgy való, hogy esetleges szerelmeket is megismerjünk.” 
1942-ben Sartre-nak és Beauvoirnak meggyűlik a bajuk a hatóságokkal. Nathalie Sorokine anyja panaszt tesz a Vichy-kormány Oktatási Minisztériumánál, azzal vádolva Beauvoirt, hogy megrontotta kiskorú lányát. Nathalie Sorokine valójában nemcsak Beauvoirnak, hanem Sartre-nak és még sok más férfinek is a szeretője volt. A vádakat végül ejtették, mert az érintettek valamennyien hazudtak a nyomozóknak, azt állítva, hogy csupán barátságokról volt szó. De tény: Beauvoir és Sartre a legfinomabban fogalmazva is rendhagyó szexuális életet éltek. Erről részletesen lehet olvasni a Könyvkultúra lapjain.

Kép forrása

A második nem
Beauvoir első regénye, az 1943-ban kiadott A vendég nő, Sartre, Beauvoir és Olga Kosakiewicz szerelmének megregényesített változata. A könyvben Pierre és Françoise vendégül látja Xavier-t, aki mindkettőjükkel lefekszik: „Pierre kétségkívül lefeküdt Xavier-vel; és a két nő? Ez is valószínű, hisz oly tökéletes triót alkottak.” – olvassuk a regényben. Amit Beauvoir életében sohasem vallott be, a könyvből áttételesen megismerjük. Leszbikus volt.
Beauvoir 1949-ben lesz elismert és híres író A második nem című könyvével. Sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy a megjelenés hetében huszonkétezer példány fogy el belőle. A kétkötetes könyv több mint ezer oldalon rendkívül sokoldalúan megközelítve, felhasználva a pszichológia, a biológia, a néprajz és a társadalomtörténet tudásbázisát, vizsgálja a huszadik század közepén élő nő, a ‘második nem’ kiszolgáltatottságát. A könyvet akár a mai ‘gender’ (társadalmi nem) fogalma előzményeként is tekinthetjük. Sokat idézett mondata: „Senki nem születik nőnek, azzá lesz.” Ezt Beauvoir bővebben is kifejti: „A nő relatív lény, nem önmagához képest határozzák meg, hanem a férfihoz képest. A nő az, amivé a férfi ítélete teszi, szokás például ’nemiségnek’ nevezni, amiben az fejeződik ki, hogy a férfi szemében elsődlegesen nemmel bíró lény: a nő a férfi számára szexus, tehát abszolút értelemben is az. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a Másik.”
Megjelenése idején Beauvoir könyve felháborodást vált ki. Különösen az anyaságról, a magzat elvételéről (amit akkor gyilkosságnak tartottak) és a házasság intézményéről szóló fejezetek. Beauvoir a házasságot ugyanolyan visszataszítónak tartja, mint a prostitúciót, mivel a nő a férfi hatalmában áll és attól nem tud megszabadulni. A Vatikán 1956-ban a tiltott könyvek listájára teszi A másodi nemet. 

Kép forrása

Egy jóházból való úrilány 
1954-ben Beauvoir elnyeri a Goncourt díjat a Mandarinok című regényével. Ekkor válik világhírűvé. A regény két szereplőjében, Henri Perronban, a L’Espoir című lap főszerkesztőjében és Robert Dubreuilben, aki irodalmi mecénás és politikus, nem nehéz ráismerni Camus-re és Sartre-ra. Pontosan nyomon lehet követni a két író nézeteltéréseit a Szovjetunió és a gulagok megítélésében. Anne, az egyes szám első személyű mesélő, Dubreuil felesége, eszes, megfontolt. Mindenben felidézi magát Simone de Beauvoirt. Anna egy amerikai útja alkalmával megismerkedik egy chicagói íróval, Lewis Brogannal, akibe halálosan beleszeret. A valóságban ez Beauvoir amerikai szeretőjével, Algren Nelsonnal való kapcsolata. Nem véletlen, hogy az írónő Nelsonnak ajánlja a Mandarinokat. 
Beauvoir az ötvenes évek végén elkezdte írni önéletrajzi emlékeit, amelyek az Egy jóházból való úrilány emlékei, A kor hatalma és A körülmények hatalma címen jelentek meg. A család által szigorúan betartott társadalmi konvenciókat és a vallási nevelést nem tűrő Simone barátnője, Zaza halála után dönt: a saját útját járja. A könyvben jól nyomon követhető ez az út: „Az én világomban akkor még nagyon illetlen dolognak tartották, ha egy úri lány magasabb tanulmányokat végez, mesterséget tanulni annyit jelentett, mint lezülleni.” Már fiatal lányként megfogalmazódnak benne azoknak a feminista gondolatoknak a csírái, amelyeket A második nemben fejt ki: „Dolgoztam, hogy mesterségem legyen; de a mesterség csak eszköz: milyen cél érdekében? A házasság, minek? Gyerekeket nevelni vagy dolgozatokat javítani, ugyanaz a haszontalan taposómalom.”
Élete fordulópontját, Sartre-al való találkozását a Sorbonne-on, a filozófusról való benyomásait így örökíti meg: „pontosan megfelelt tizenöt éves korom ideáljának: önmagam mása volt, akiben forrpontra hevítve találtam meg minden mániámat.”

Kép forrása

Önéletrajz némi hazugsággal 
Az 1960-ban megjelent A kor hatalma a szerző filozófiai agregációs vizsgájának letétele utáni időket örökíti meg, Párizs 1944-es felszabadulásáig. A könyv valójában az Egy jóházból való úrilány emlékeinek folytatása. Simone de Beauvoir ott veszi fel az elbeszélés fonalát, ahol az első kötetben elhagyta: 1929-ben és 1944 végéig jut el. Ez a tizenöt év életének legdöntőbb szakasza, amikor vidéki tanárból elismert íróvá lesz. Ezek az évek egyúttal Európa és egyben Franciaország legmegrázóbb eseményeinek története. Gazdasági válság, Népfront, spanyol polgárháború, második világháború, Franciaország megszállása és felszabadulása. A könyvben Beauvoir részletesen elmeséli irodalmi terveit, tévedéseit, útkeresését. A regény elején ír arról a belső kényszerről, ami írásra késztette: „azért kellett írnom, hogy tudatomat kimentsem az időből és a semmiből.” A könyv nagy részét Sartre-al való élete teszi ki, közös utazásaik, közös munkájuk. Hosszasan beszél baráti és szexuális kapcsolataikról, különösen egyik tanítványáról, Olga Kosakiewitzről. Sartre érdeklődése a fiatal egyetemista lány iránt csakhamar szenvedéllyé alakul. Ma már tudjuk, hogy könyvében Beauvoir elfogultan, Sartre oldalára állva írja le Olgával való kapcsolatukat. Arról nem beszél, hogy ő maga lefeküdt a lánnyal, és hogy Sartre csak azért nem, mert Olga visszautasította. Az írónő maga is érezhette, hogy nem írja le a teljes igazságot, mert egy lapalji jegyzetben utal arra, hogy „bizonyos kihagyásokhoz folyamodott”. Ennek az eufemizmusnak valódi tartalmáról a Könyvkultúra már említett cikkében olvashatunk. Arról, hogy Beauvoir nemcsak elhallgat eseményeket, hanem elferdíti a valóságot. 
Az önéletrajzi írás a háború előtti Európa politikai krízishelyzetét is elemzi. Sartre és ő együtt ítélik el a spanyol polgárháború borzalmait, ám nem emelik fel szavukat Franco hatalomra jutása ellen. A fasizmus előretörése Beauvoirt és baráti körét is megrémíti. Ugyanakkor az eljövendő szocializmus álmát dédelgetik, mert bíznak a Szovjetunióban: „mi is reménykedtünk, hogy a fasizmusok felszámolása Franciaországban és egész Európában a szocializmus előretörését fogja magával vonni.” A könyv Párizs felszabadulásának leírásával fejeződik be. „Vége volt. Párizs felszabadult; visszakaptuk a világot, a jövőt, s mi fejestől belevetettük magunkat.”

Kép forrása

A körülmények hatalma
Az életrajzi trilógia harmadik kötete, A körülmények hatalma, ott kezdődik, ahol az előző véget ért. 1944-ben, a háború végével és az 1962-es, Algériai sorsáról szóló eviani egyezménnyel fejeződik be. A könyv első szava: „Felszabadultunk.” Majd a szabadság mámora által szült eufória leírása következik. „A visszajáró rettegés még nem hült ki bennem. De az öröm gyorsan kiszorította. Barátainkkal beszélgetve, iszogatva, csavarogva, neveteve, éjjel-nappal ünnepeltük felszabadulásunkat. És mindazokat, akik úgy ünnepelték, mint mi, barátainkká fogadtuk, akár közel voltak, akár távol. A testvériség orgiákat ült!” 
A korszak ugyanakkor az egzisztencializmus körüli heves viták ideje is, amiről Beauvoir részletesen beszámol. Ugyancsak szól regényeinek és A második nem című esszéjének megírásáról. Ugyanakkor nem olvashatunk az Egyesült Államokban vagy Kínában tett látogatásáról, holott ezeket is könyvekben örökítette meg (Amerika napról napra, A Hosszú Menetelés). Beauvoir részletesen szól Sartre színműveinek sikereiről, az algériai háborúról, De Gaulle hatalomra jutásáról és az algériai háborúban játszott szerepéről. Egy rövid bejegyzésben említi az 1956-os magyar forradalom franciaországi fogadtatását is „A francia baloldal nehezen heverte ki Budapestet. A nem kommunistákat felháborította, milyen súlyos büntetésekkel sújtottták a felkelőket – Déry Tibor, többek közt, kilenc évet kapott −, a KP ellenben továbbra is hangoztatta Kádárral való szolidaritását.” 

Kép forrása

Megtört asszony
Élete végéhez közeledve újra visszatér a nő, a hűség és a család kérdéséhez. A megtört asszony három novellát tartalmaz. A megtört asszony, A szerénység kora és Könnyű halál. A címadó novella hősnője Monique, a mintacsaládanya és feleség. Sorsát Beauvoir sokat idézett mondataiban foglalhatjuk össze: „Olyan büszke voltam a házasságunkra: ideális házaspár. Bebizonyítottuk, hogy a szerelem lehet tartós, anélkül, hogy megkopna. Hányszor védelmeztem a teljes hűség elvét! Romokban a mintaszerű házaspár! Maradt egy férj, aki csalja a feleségét, és egy elhagyott asszony, akit félrevezetnek.”
Végül szóljuk még Az öregség (1970) című kötetéről. Ismeretes, hogy Beauvoirt saját halála szinte megszállottan foglalkoztatta, aminek egyik tanúsága a Minden ember halandó (1946) című regénye. Az öregség az idős kor társadalmi problémáit ugyanolyan alapossággal járja körül, mint A második nem a nőkérdést. 
Beauvoir hat évvel élte túl élettársát. A párizsi Montparnasse temetőben helyezték örök nyugalomra 1986-ban Jean-Paul Sartre mellé, az ujján amerikai szeretőjétől, Nelson Algrentől kapott ezüst gyűrűjével. 

Kép forrása