Gyorsan változó világunk egyik legmeglepőbb jelensége a rémisztő butaság szédületes térnyerése. A „lapos Földel kapcsolatos bárgyú elképzelések, az oltásellenes sületlenségek, a méreggel permetező valakikbe vetett hit, a bárgyúbbnál bárgyúbb összeesküvés-elméletek őserdei burjánzása, a szinte hetente felbukkanó újabb és újabb idétlenségek sokasága elkeserítő képet mutat világunkról. Mintha valahol kihúztak volna egy dugót, s most mindaz a hülyeség, amit az elmúlt két-háromszáz évben sikeresen begyömöszöltünk a hülyeségtárolóba, ráborulna az emberiségre. 
Még szerencse, hogy időnként vannak pillanatok, amikor felhívhatjuk egymás figyelmét az emberi szellem igazán nagyszerű teljesítményeire. Ma van a Darwin-nap a tudományos gondolkodás ünnepe.

Kép forrása

Manboddotól Lamarckig
Az ötletgazdák – több, mint tíz évvel ezelőtt – úgy gondolták, hogy bár modern világunk a tudomány eredményeire épül, nincs olyan nemzetközi tradíció, amely méltóképpen megemlékezett volna a tudományos módszerről, és az ennek segítségével felépített tudásról. S mivel a Charles Robert Darwin, akinek felismerései megváltoztatták tudományos világképünket, 1809. február 12-én született, úgy döntöttek, legyen ez a nap a tudomány ünnepe. Annál is indokoltabb ez a felvetés, mert a darwini evolúcióelmélet kitüntetett szerepet játszik a tudománytörténetben, hiszen nemcsak a biológián belül fontos szervezőelv, hanem számos tudományterülettel össze is kapcsolja azt, köztük például a paleontológiával, a geológiával és a pszichológiával, azaz a tudomány részterületeit összhangba hozva fontos csomópontot alkot az emberi tudás hálójában. Újabban még ennél is fontosabbnak látjuk. Darwin elmélete valódi tudományos mérföldkő, a világról való gondolkodás új paradigmáját megteremtő szellemi ugrás. 
Persze hamis lenne a kép, ha azt gondolnánk, hogy az evolúció-elmélet egyedül Darwin érdeme. 18-19. századig fordulóján is Lord Manboddo és Erasmus Darwin, Charles Darwin nagyapja felvetették, hogy az élő szervezetek mind egyetlen közös őstől származnak. Lord James Burnett Monboddo a 18. század második felében élt, s valójában csak annyit mondott, illetve gondolt, hogy az ember valamiképpen a majmokból, pontosabban az emberszabású majmokból fejlődött ki, valahogy úgy, ahogyan az állattenyésztő létrehoz új fajtákat. Erasmus Darwin 1796 körül írt Zoonomia című könyvében már a legalkalmasabbak túléléséről beszélve magyarázza a fajok sokféleségét. Majd jött Jean-Baptiste Lamarck, aki 1809-ben azzal állt elő, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődnek. Úgy vélte, hogy az élőlények a változó környezeti feltételek hatására új viselkedésformákat vesznek fel, amelyek aztán felépítésbeli változásokat vonnak maguk után, s ezek a strukturális változások átöröklődnek az utódaikra. Elképzelése közel ötven éven keresztül meghatározta a biológiai gondolkodást. 

Kép forrása

A fajok eredete
A modern evolúciós elméletet, a voltaképpeni darwinizmust, Charles Darwin és Alfred Russell Wallace tette közzé több publikációban a 19. század derekán, majd későbbi írásaiban Darwin nagy aprólékossággal mutatta be annak részleteit. E részletfeltáró írások leghíresebbike lett A fajok eredete, amely 1859-ben jelent meg. 
Darwin itt választotta el egymástól a leghatározottabban teóriájának két elemét: igyekezett alátámasztani a biológiai evolúció tényét, valamint bemutatni a természetes szelekció elvét, amely magyarázza az előbbit. (Zárójelben jegyzem meg, hogy egyúttal bemutatta a szexuális szelekció elvét, amely ugyancsak hozzájárul az evolúció folyamataihoz. A természetes szelekció során a természeti környezet kihívásaira reagálva változik a faj, utóbbi során a hímek és nőstények egymásra hatásában alakul a faji jelleg.) 
Bár Darwin elmélete kielégítő magyarázatot adott egy sor biológiai megfigyelésre, munkásságának idején az öröklődés mechanizmusát még nem ismerték. A modern genetika elméleti megalapozójának tekintett Gregor Mendel ugyan Darwin kortársa volt, munkássága azonban a 20. század elejéig nem vált a tudományos közgondolkodás kincsévé. A Darwin által felvetett természetes szelekció és a mendeli klasszikus genetika kombinációja adja a modern evolúciós szintézis lényegét. A továbbiakban azonosították a géneket, s hamarosan már a modern molekuláris genetika formálta tovább evolúcióelméletünket.

Kép forrása

Darwin veszélyes ideája
De, ha ennyien részesei voltak az evolúcióelmélet kialakulásának, vajon miért éppen Darwin áll ennek a folyamatnak a középpontjában? Nos azért, mert ő olyasmit fedezett föl, amit előtte senki nem látott meg. A kiválasztódás elmélete ugyanis igazi tudományos atombomba, olyasmi, mint az einsteini relativitáselmélet. 
Daniel C. Dennett, a kortárs filozófia egyik közismert fenegyereke, Darwin veszélyes ideájáról írott, nemrégiben megjelent könyvében kiterjesztvén az evolúcióelmélet lehetőségeit, arra tesz kísérletet, hogy A fajok eredete által magszabott utat kiszélesítve, az ott megjelenő gondolkodásmódot a filozófiai gondolkodás zsinórmértékévé tegye.
Csányi Vilmos az egyik legismertebb hazai biológus, biokémikus, etológus Dennett kötetéről a következőket írta „…az evolúciós gondolat kritikusai, bármilyen oldalról jöjjenek is egyébként, mindig ’égi fogantyúkat’ keresnek, azaz olyan csodálatos, a tudomány eszközeivel nem magyarázható jelenségeket vagy isteni beavatkozások jeleit, amelyek nélkül az élet keletkezése és működése, az elme, a jelentés, a nyelv vagy a kultúra kialakulása nem érthető meg. Az ’égi fogantyúk’ helyett Dennett mindig rámutat a ’földi daruk’ működésére, azaz arra, miként lehet ezeket a csodálatosnak tűnő jelenségeket csodák feltételezése nélkül megmagyarázni, hogyan lehet elképzelni a tervszerűség, a célszerűség, az intencionalitás megjelenését más, alacsonyabb rendű folyamatok spontán kölcsönhatásaként.” És ez, mármint annak felfedezése, hogy a spontán kölcsönhatások fölöslegessé teszik a tervezettség feltételezését, nos, ez Darwin zseniális újítása, modern tudományunk lenyűgöző sarokköve. Köszönet, de egy emléknap mindenképpen jár érte.