A mindössze harminckilenc évesen, 1993-ban elhunyt Török Richárd szobrászművész életműve páratlan a magyar szobrászművészetben. Emlékét több kötet is őrzi. Kiváló munka Fodor Attila Török című könyve Lévai Jenő és Sárközi Marianna fotóival, illetve a Török Richárd című album, amely Lévai Jenő, Pál Nagy Bence és Rákos Péter közös alkotása. A Műcsarnokban Benedek Katalin és Mayer Marianna kurátorok rendezésében tekinthető meg a Török Richárd emlékkiállítás február 18-ig.

Kép forrása

Bűvös terem
Előre szólunk, aki belép a kiállítástérbe, fogalma sincs róla, hova lép be. Nem is lehet, mert a legmerészebb álmait és bármely határt áthágó képzeletét felülmúló műalkotásokkal kerül szembe. Kiemelném itt a szembenállást, ezeknek a szobroknak voltaképp nem fordíthat hátat az ember, a szobrok ezt a magatartást nem tűrnék, kiváltságos helyzetüknél fogva – műremekek révén – az állandó figyelem középpontjában mutatkoznak. Az még csak hagyján, hogy a torzóban maradt életmű szorosan illeszkedik minden olyanhoz, ami a váratlanság és az egyedülállóság hatáskörébe tartozik, de Török szobrai a laikust is megállásra bírják. 
S hogy mikor jön el egy művész tulajdonképpeni ideje? A válaszadás nem könnyű. Azt azért örömmel nyugtázzuk, hogy hosszú időszak után végre megint láthatóak Török Richárd munkái Budapesten, lehetőségképp, hogy megismerhetővé váljon, s lehetőleg minél szélesebb közönség tetszését nyerje el.

Kép forrása

Nem mindennapi tehetség
Török Richárd 1954-ben született, mestere Somogyi József szobrászművész volt. Tehetsége hamar a pályatársak és az avatottak figyelmét vonta magára: a Melocco Miklós pártfogásába került művész műteremhez jutott, ahol kedvére alkothatott. Az őt támogató művészeknek nem maradt adós, köztéri szobrai közül kiemelt jelentőséggel bír a Hippokrátesz, a Liszt Ferenc portré vagy akár az Oszlopos Szent István. A nyolcvanas évek derekán Londonban, a Barbican kulturális központban került kiállításra Bartók Béla-mellszoba, a Kossuthot és Széchenyit formázó szobrai New Yorkban kaptak helyet. Török hagyatéka szerencsére nem kallódott el, jelenleg a vasvári emlékmúzeum ápolja. 
Török Richárd a klasszikus szobrászat alapjait hamar magáénak tudva vetette magát a kísérletezésbe. A történelmi figurák, valamint az írók, költők megformálásában is nyomot hagy a másképp-látás és a másképp-megközelítés magától értetődő módszere, akár a Bartók Béláról készített szobort, akár a Latinovits Zoltán-portrét nézzük, láthatóan nem tévedünk nagyot, ha egyfajta sajátos radikalizmust fedezünk fel rajta, fedezünk fel benne. Jelet, ami megállt az időben, nem romlott benne tovább. Megdönthetetlen remekművek, megdönthetetlen látószögből elképzelve. Akármihez nyúlt Török – gipszhez, kőhöz, agyaghoz vagy az előnyben részesített bronzhoz – minden előzmény nélkül, emlékezetből dolgozott, nem tévesztett célt, nem tévesztett embert. Jól bánt vele, jól ért az anyaghoz hozzá. Humánus szobrász volt. 

Kép forrása

A Teljesség igénye
A kiállításon megtekinthető, utolsó munkájaként számon tartott Befejezetlen Madonna jól jelzi, hol tört ketté ez a rendhagyó életmű, valahol a szent és a profán között, valamelyest az ég és a föld között találva magának helyett. Török túl kevés ideig volt a földön, s túl hamar jutott el az égig. 
Wehner Tibor művészettörténész írta korábban Az önmagukat halálba álmodó
alakok szobrásza című írásában róla. „Török Richárd művei, szoboralakjai napjainkban már – idehaza és a nagyvilágban: Londonban, New Yorkban, Canberrában, Münchenben, Moszkvában – szétszóródva leledzenek; vagyis beteljesítik hivatásukat a gyűjteményekben, múzeumokban, intézményekben, a belső és külső terekben: előcsarnokokban, ünnepi termekben, kertekben és parkokban. Beszédes, szemléletes ezredvég-tanúkként öröklődnek az utókorra: szép, komoly, lehunyt szemű, önmagukat halálba álmodó alakokban.”
Török Richárd minden egyes szobra megállásra késztet. Innen már csak a hosszas elmélyedésbe léphet tovább a gyanútlan és a zsigerig ható katarzis ellen védtelen kiállításlátogató.