Kemény könyv, tanulságos történetek, hiszen 56 emléke máig sem rendezett, igazsága továbbra sem teljesen egyértelmű. Mégis, ami azokban a történelmi napokban zajlott, példaértékű mindannyiunk számára.

Kép forrása

A összefogás ereje
Az 1956-ról szóló számos megemlékezés gyakran már üres frázisokká kopott – mondta a szerző, Kruppa Géza, – mégis, ha szóba kerül, az emberek felvillanyozódnak, szívesen elevenítik fel a saját vagy a szüleik személyes élményeit a világot megrengető napokról.
E kötet megírására egyik kedvenc gyermekkori olvasmányom, Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek című ifjúsági könyve motivált. Az elfelejtett szerző az 1848-1849-es szabadságharc hétköznapi hőseinek állított emléket. Történetei jó néhány hozzám hasonló kései utódban mély nyomokat hagytak”.
A kötetbe foglalt izgalmas, érdekfeszítő történetek az élő legendákat elevenítenek föl. Felidézik azt az elillanó pillanatot, amikor az emberek megérezhették a nemzeti összefogás óriási erejét. Erre az erőre ma is nagy szükség lenne, a múlt tanulsága életben tarthatja a reményt, hogy a széthúzás korszaka egyszer csak véget ér.

Kép forrása

Méltó ötvenhat emlékéhez
„A harcok elcsitultával – mesélte Kruppa Géza – kissrácként apám elvitt szétnézni a körútra, ahol a házakat belövések tarkították. Az aszfalton töltényhüvelyek hevertek, itt ott egy halott letakarva kabáttal, vagy kendővel, mellettük friss virág. A betört kirakatokból semmi sem hiányzott. Az egyik ház falánál a földre tett kartondobozt láttam, teli papírpénzzel és érmékkel. A hősi halottak hozzátartozóinak gyűjtöttek adományt és senki sem vetemedett odáig, hogy egy fillért is megfújjon…”
A kötet, amely történeteivel – Wittner, a hajlíthatatlan, Zotyó, Kormos Zoltán és a többiek – igazán méltó ötvenhat emlékéhez, a KultUnió Kiadó gondozásában jelent meg. 

Kép forrása

Egy pofon
Gézát időtlen idők óta ismerem, szarkasztikus humorú, igencsak tehetséges fickó. Valaha együtt jártunk az általánosba, a Bartók 27 összefarigcsált padjait koptattuk, Benyó tanárnéni tanított bennünket elsősként a betűvetésre. Egy irányban laktunk, így azután együtt is mentünk hazafelé, s azon vitatkoztunk, hogy Hidegkuti vagy a Puskás, netán Kocsis a jobb csatár. A Bartók Béla és a Zenta utca sarkán aztán elváltunk és – legalábbis én így emlékszem – lekevertem egy pofont, sallert, vagy tockost a Gézának és már mentem is haza. 
Hogy miért, ma sem tudom felfogni. Talán egyfajta erőfitogtatásból. 
Aztán másnap a Kruppa mamája sírva panaszkodott az én anyukámnak, hogy a kisfia könnyes szemmel érkezett haza, mert a barátja – lám ilyenek ezek a barátok – megverte.  
Géza viszont pont a fordítottjára emlékszik. Szerinte én kaptam a tockost, sallert, poffot, miegymást. Én mentem haza sírva és az én mamám ment könnyes szemmel az ő anyukájához, hogy rosszcsont fia üti-veri egy szem gyermekét. 
S, hogy kinek volt, van igaza?
Ma már ennek nincs semmi jelentősége.