Világló részletek című új könyvében Nádas Péter saját és családja élete nyomán egy történelmi korszakról, a közelmúltunkról írt. „Az egyik munka szüli a másikat. Miközben írtam a Párhuzamos történeteket, nagyon sok kötelező, tehát a munkához tartozó olvasmányom volt. Ez az információs anyag és a családom élete, az én személyes életem érintkezett egymással” – idézte fel a hosszú előkészítő munka után tíz évig tartó memoárírás kezdeteit a szerző, aki művében a főváros ostroma és az 1956-os forradalom közötti időszakot rekonstruálja.

Ellenáram
„Az elbeszélő nem tud nem elbeszélni, az elbeszélő megpróbál úrrá lenni a saját fantáziáján, tehát nem a fantáziájának, hanem a tényeknek, a dokumentumoknak teret adni. Ennyiben ez az egész eddigi gyakorlatommal szemben egy ellenáram” – fogalmazott az író, kiemelve a több mint ezerkétszáz (!) oldalas könyv alcímét: Emléklapok egy elbeszélő életéből.
Az egyént születése pillanatától köti a történelem, a társadalom és a családja realitása, származástörténete, amelyben – hasonlóan Az élet sója című, tavaly megjelent könyvében ábrázolt városka fejlődéséhez – összecsúsznak a társadalmi rétegek, vallások és nemzetiségi csoportok.
„Nagyon is van determináció, de szerintem sokkal több minden hat a determináció ellen” – fogalmazott Nádas Péter. „A saját életemmel vagy a családom életével azt csinálok, amit akarok. A családtagjaim többsége halott. De az olyan ismerőseim, szerelmeim, barátaim életével, akik a felnőtt életemhez tartoznak, nem tehetem ugyanezt. Az ő jogaikhoz kellene tartanom magamat, el kellene kezdeni torzítani és hazudni. Enyhíteni, barátságosabbá tenni, de ennek nem látom értelmét”.

Szükséges lyukrendszer
Nádas Péter elmondta, hogy a Párhuzamos történetek című „szövegmonstruma” óta kitért a fikció elől. A 2005-ben megjelent, mintegy 1600 oldalas regény azzal a tanulsággal szolgált a saját életanyagának megírására nézve, hogy a nyitott szerkezet sokkal járhatóbb út számára, mint a zárt szerkezetű fikció, amelynek van eleje és vége. 
„Ha valaki 10 éven át az emlékeivel foglalkozik, kiismeri a tudat járatait. Másrészt íróként egész életemben ez volt a dolgom, tehát igazán volt időm tapasztalatot szerezni ebben” – nyilatkozta a távirati irodának Nádas. „Utolsó sorban említem, de végigcsináltam a Freud szerint tiltott önanalízist, tehát körülbelül tudom, minek mi az értéke, mit hol kell keresni, mi fedi el az álom vagy emlékezés tárgyát" – mesélte. 
Hozzáfűzte: az elmét „szükséges lyukrendszer” védi, hiszen ha az egyén mindig mindenre emlékezne, belehalna. Ugyanolyan ez, mint a hazugság, ha valaki hazugság nélkül él, nem életképes. Hazudni bizonyos helyzetekben kötelesség – tette hozzá.

Az intimitás határai
A kérdésre, hogy vannak-e olyan témák, amelyeket került a memoárban, a szerző úgy felelt: léteznek olyan emlékek, amelyek annyira fájdalmasak, hogy nem tudja elmondani.
„Egy írásnak mindig van saját ökonómiája, ami meghatározza, mi az a pont, amíg még érthető az ember, és mi az, amikor már nem, amikor már zavaros lesz a kép. Nem baj, ha egy emberről alkotott képnek homályos pontjai vannak, hiszen az ember örök titok, fény és idegenség. (...) Egy műalkotásban is megvannak ezek a határok, hogy az intimitásban hol kell megállni. A határok egy irodalmi műnél tágasabbak, mint a magánéletben. De a saját élet más, ott az intimitás túlzó mértéke megbotránkoztató a többiek számára. Ha nincs esztétikai értéke, nem felfogható, tanulsága sincs” – fogalmazott.
    
fotó: katonajozsefszinhaz.hu, litera.hu,