Szeretné megírni még közéleti elemző memoárját, de mandátumának lejárta után eredeti hivatásához is visszatérne Bíró Zoltán, akinek a Rendszerváltoztatás Történetét Kutató Intézet és Archívum vezetése mellett vajmi kevés ideje marad ezekre manapság.

Ady és Kosztolányi
„Most szándékom sem lehet, hogy az irodalomtörténet felé forduljak; rengeteget olvasok, de ez a mintegy harminc munkatársam kéziratait jelenti és különféle hivatalos iratokat” – mondta az MTI-nek az irodalomtörténész-főigazgató, az MDF első elnöke. „Én arra készülök, hogy két év múlva leteszem a lantot itt”.
Ha fizikai és szellemi állapota engedi, Ady Endre és Kosztolányi Dezső műveit kutatná: „Két évtizede írtam egy Ady-monográfiát, de Ady befejezhetetlen”, ahogy Kosztolányi életművét is sokan kutatták, mégis vannak benne tisztázatlan dolgok – fogalmazott.
Legszívesebben Ady magyarsághoz való viszonyával és istenes verseivel foglalkozna, mivel nála „az életmű utolsó szakasza adja az igazán nagy kérdéseket ezzel kapcsolatban, hiszen változik a küzdelme és a hite” betegsége súlyosbodása és a világháború idején.
Kosztolányi költészetének utolsó szakaszához is szívesen nyúlna, de – mint mondta – igazából prózájában lát még hatalmas lehetőségeket, hiszen ahogy Babitsnál, nála sem tárták fel kellőképpen az együttérzés, a szociális gondolkodásmód szerepét az életműben.

Gondolkodással és cselekvéssel
Saját politikai életútjára visszatekintve Bíró Zoltán úgy emlékezik: belülről jövő kényszerpálya volt közéleti fellépése, már középiskolásként is „többé-kevésbé lázadó természetű” volt, aki érzékeny az irodalom politikai vonulatára, és ehhez talált is vitára fogékony közeget.
Az 1987-ben indult Magyar Demokrata Fórumot (MDF) évtizedek óta ismert csapattal alapította, „a főirány a reformkortól jelen lévő gondolat volt, hogy két nagy megoldatlan ügye van ennek a nemzetnek: az egyik a függetlensége, a másik a belső rendjének korszerű kialakítása”, s ezeket próbálták a mindennapi politika szintjén megválaszolni annak idején következetesen tudatos gondolkodással és cselekvéssel.
Hozzátette: visszatekintve naivitásnak tűnhet a nemzeti függetlenség gondolata, hiszen ők nem egy újabb szövetségi rendszerhez való csatlakozásban gondolkodtak, hanem a szuverén államok Lengyelországtól a Balkánig tartó együttműködésében, amelynek semlegességét nemzetközi szervezetek garantálják. De a valóság rácáfolt arra az elgondolásukra is, hogy „a demokrácia, azzal, hogy magunk döntünk a saját ügyeinkben, valamiféle megbonthatatlan és tisztességes emberi rendet hozhat” – jelezte, hozzáfűzve: „látjuk, hogy nem egészen így van”.

Milyen volt a rendszerváltás?
Azt kell megnéznünk, milyen volt a rendszerváltás valójában, milyen erők torzították az ország, a magyarság ellenében és milyen következményekkel járt mindez – fogalmazott Bíró.  A Rendszerváltoztatás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkájáról szólva problémaként említette, hogy napjainkban nagyon nehezen jut el a közvéleményhez bármiféle tudományos kutatás eredménye. A legtöbben megelégszenek a kereskedelmi média kínálatával, „akkor sem igen olvasnak az emberek, ha közérthető szöveget kapnak a kezükbe”, fizetni pedig inkább a könnyedebb művekért hajlandó a nagy többség. Ezért az intézet azt az utat választotta, hogy minél több olyan helyre – könyvtárakba, közéleti szereplőknek, oktatási intézményekbe – juttatják el kiadványaikat, ahol arra könnyen rátalálhat célközönségük. A főigazgató megjegyezte: fennállásuk három esztendeje alatt huszonegy kötetük jelent meg.
A szakember az általa „tudatos kótyavetyeként” említett privatizációt és a szintén háttéralkukkal terhelt igazságtételt nevezte a rendszerváltoztatás központi kérdésének, megjegyezve, mindkét területen születtek olyan háttéralkuk, amelyek szereplői máig szeretnék titokban tartani, mi is történt valójában.