Ott hagytuk el a történetet, mikor Claudius császár, Messalina halála után azt ígérte – könnyelműen – a pretoriánus katonák előtt, hogy soha többé nem házasodik meg. A szerencsétlen császár véleménye persze nem számított. Claudius az ország és a magánélet gondját is az udvar intrikus talpnyalóira bízta, maga pedig élte közben az életét – ahogyan tudta, ez az új házasság azonban később az életébe került.

A hatalom megszállottja
A császárnéi casting befutója – a Pallas nevű kegyenc pártfogoltja – az „ifjabb” előnévvel is emlegetett Agrippina lett. Viszonylag hamar napirendre tértek afelett, hogy a római törvények szerint vérfertőzést követnek el, hiszen Claudius a nagybátyja volt az arának. Kissé a mába áthallásosan Vitellius – aki később majd egy évig császár is volt – azzal érvelt a szenátusban a házasság mellett, hogy az „más országokban elfogadott szokás.” Claudius tehát nőül vette unokahúgát és megkezdődött Agrippina uralkodása. Ahogyan Tacitus jellemzi: „Megváltozott ettől fogva a város, és minden egy asszonynak engedelmeskedett, aki nem pajkos játékot űzött a római államból, mint Messalina: feszes és mintegy férfias szolgaság, kifelé szigor és még gyakrabban gőg; otthon semmi szemérmetlenség, csak ha hatalmának használt.”  Agrippina a hatalom megszállottja volt és a római arisztokrácia erkölcsei szerint bármikor kész volt gyilkolni is érte. Először a konkurens lányokkal-asszonyokkal számolt le. Elég volt, ha Claudius részegen dicsérte valamelyikük szépségét, vagy eszét. Agrippina azonnal intézkedett, hogy az illetőt tegyék el láb alól.
A legfontosabb azonban az volt számára, hogy a császári címet fiának, Nérónak biztosítsa, Claudius saját gyermekével, Britannicussal szemben. Ennek érdekében a saját embereivel töltötte fel a császári udvartartást, köztük későbbi gyilkosaival, Senecával, akit a száműzetésből hívott vissza és Burrussal aki a testőrség parancsnoka lett. Mikor úgy érezte, hogy már mindent a kezében tart elérkezettnek látja az időt, hogy megszabaduljon Claudiustól. Eszközül a mérget választotta és Locustához a házi méregkeverőhöz fordult.  

A házi méregkeverő
Locusta története jellemző a korra. A gall származású asszonyt ugyan börtönbe zárták méregkeverésért, ám a börtönben is laboratóriumot biztosítottak számára, hogy mesterségével a császári ház rendelkezésére álljon. Először Agrippina megrendelésére Claudius megmérgezésében vett részt, majd Néró és Agrippina megbízásából végzett Britannicussal, majd végleg Néró szolgálatába szegődött. Szorgos és hozzáértő munkájáért földet és pénzt kapott a császártól, még iskolát is nyitott, ahol – hivatalosan – a gyógynövények használatát oktatta. Ebbéli pótolhatatlan munkássága nyilván hozzájárult egy ifjú és jó szakképzettséggel rendelkező méregkeverő nemzedék felneveléséhez. Galba azonban – aki 68. októberétől 69. januárjáig volt császár – nem értékelte a munkásságát és kivégeztette.
Claudius megmérgezése azonban csak második nekifutásra sikerült, mert a heves hasmenés kiürítette a császár szervezetéből Locusta mérgét, így az udvari orvos egy mérgezett tollal hánytatta meg, amely azután végzett vele. Seneca – aki nagyon utálta a megboldogultat, így emlékezett meg haláláról: „Utolsó szavai, amelyek az emberek között elhangzottak – miközben harsányabb hangot hallatott testének azon a részén, amellyel folyékonyabban beszélt –, ezek voltak: Jaj nekem! Azt hiszem, összerondítottam magam. Hogy megtette-e, nem tudom; az biztos, hogy mindent összerondított.”
Mit mondjak, nem túl dicsteljes halál.

Anya és fia
Claudius halálával minden akadály elhárult. Britannicust félreállították – később meg is gyilkolták – és Néró lett a császár, illetve a nevében tulajdonképpen Agrippina uralkodott. Jellemző adalék, hogy a Néró trónra lépésének évében vert arany- és ezüstpénzek előlapján Agrippina képe látható és csak a hátlapján Néróé. Így ment ez egy darabig. Csakhogy Néró közben felnőtt és két mentora Seneca és Burrus egyetértésével önállósodni vágyott és fokozatosan elhidegült anyjától. Agrippinát elhagyták barátai és talpnyalói is, mind a felemelkedő csillagú császárhoz pártoltak. Tacitus szerint: „A halandók dolgai közül semmi nem oly bizonytalan és mulandó, mint a nem a tulajdon erejére támaszkodó hatalom híre. Nyomban elhagyott lett Agrippina küszöbe: senki sem vigasztalta, senki sem kereste fel, csak néhány asszony, de hogy szeretetből-e vagy gyűlöletből, nem tudni.”
Nem könnyítette meg a dolgot maga a császár anyja sem. A történetíró szerint ugyanis, „Képes volt császárságot adni fiának, de képtelen elviselni, mint császárt.” Jeleneteket rendezett, elégedetlenkedett, az udvar az általa gerjesztett botrányoktól volt hangos és ami a legsúlyosabb, úton-útfélen hangoztatta, hogy ő csinált Néróból császárt. Az ellenségei sem pihennek, Agrippinát nyíltan megvádolják, hogy házasságra akar lépni a császári házból származó Rubellius Plautussal, hogy rajta keresztül újra ő legyen Róma – és a világ – úrnője. Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Néró és környezete döntött: Agrippinának vesznie kell.

A széthulló hajó
Agrippina sejthette ezt. Már hosszú évekkel azelőtt, mikor jóslatot kért a kaldeusoktól, azok azt válaszolták, hogy Néró uralkodni fog, de megöli az anyját. „Öljön meg, csak uralkodjék!” - válaszolta akkor nekik.
Néró, ravasz módon építtetett egy olyan hajót, mely a nyílt tengeren szétesett, hogy anyja halálát balesetnek álcázza; köztudott volt ugyanis, hogy Agrippina szeret sétahajózni. Meg is történt a balesetnek álcázott merénylet, a támaszokat eltávolították és a súlyokkal megterhelt fedélzet egyenesen a császári anya kabinjára zuhant. Ám az ágy támlája megmentette az életét és – miközben szolgálóját, aki oktalanul Agrippinának nevezte magát, hogy segítséget kapjon – a hajósok agyonverték, a valódi császárné szinte sértetlenül kiúszott a partra. A merénylők belátták, hogy a dolognak csak nyers erőszakkal lehet véget vetni. Beküldték hozzá a tengerészet egyik centurióját, hogy végezzen vele.
A mindenkitől elhagyott és halálra szánt asszony bátran szembenézett a saját fia által küldött gyilkosokkal. Utolsó szavai, melyet a kardját emelő gyilkosnak mond – ha hihetünk Tacitusnak – ezek:„A méhembe döfd!”