Róma, a mai értelemben vett nyugat közvetlen elődje és egyben a görög hagyományokon álló civilizáció leghosszabb és legsikeresebb vállalkozása volt. A sorsáról a történészek – akik szeretik meséiket évszámokhoz kötni – úgy tartják, hogy 476-ban ért véget, mikor Odoaker germán vezér megfosztja hatalmától az utolsó császárt Romulus Augustulust. A történelemnek – sokszor láthatjuk – van valamiféle keserű humorérzéke, hiszen Róma alapítóját, vagy ezer évvel azelőtt, szintén Romulusnak hívták, így a birodalom életét tehát két Romulus határolja – a nagy és a jelentéktelen, a születés és a halál, a romlás rendje szerint. Érdemes erről elolvasni a hallhatatlan cinikus, Dürrenmatt „Nagy Romulus” című tragikomédiáját. A magát – joggal – Róma örökösének tartó Bizánc persze még vagy ezer évig fennáll, de Bizánc nem a nyugat, hanem a kelet őse, valódi örökösei pedig a keleti szlávok és Moszkva.

A hanyatlás krónikása
A római komoly és fegyelmezett nép volt, korai története tele van súlyos és komor hősökkel, hadvezérekkel és államférfiakkal, akiknek Róma érdekei és dicsősége fontosabbak voltak mindennél. A birodalom emlékeiben a katonai fegyelmet megsértő fiaikat kivégeztető konzulok, a becstelenség helyett az öngyilkosságot választó politikus szerepelnek. Általuk vált Róma a világ urává.
Mármost a mesélőnek, kinek feltett szándéka, hogy mulattassa a nyájas olvasót, nehéz dolga van velük. A komoly, fegyelmezett népek még kicsapongásaiban is van valami komor és egyáltalán nem szórakoztató vonás. A görögök, akik fecsegők, hazudozók és a rómaiakhoz képest nagyon is erkölcstelenek voltak, könnyed, magától értetődő bájjal és mértéktatással éltek az élvezeteknek, és ennyi év távlatából, az ember el is nézi nekik. Bizonyára a lelkiismerettel függ ez össze; a római tudta, hogy helytelen, amit tesz és elszántan, alaposan – ahogyan egy rómaihoz illik – a végletekig hajszolja, egészen odáig, hogy a késői szemlélőben kétségessé válik: élvezte-e egyáltalán.
A következőkben a kiváló Publius Cornelius Tacitus műveiből vett történeteket mutatunk meg. Tacitus – akit a latinul tanulók a memoriterek alapján szoktak utálni – a latin nyelv és az emberábrázolás virtuóza, művei a magyar klasszika-filológia egyik legnagyobb alakjának, Borzsák Imre professzor úrnak nagyszerű fordításában, „Tacitus összes művei” címen láttak utoljára napvilágot 1980-ban.
Tacitus már a hanyatlás krónikása, a következő néhány történet Tiberius császár halála és Néró uralkodása közötti időből származik. Sötét kor volt ez. A birodalom élén, korlátlan hatalommal bíró pszichopaták és gyengeelméjűek álltak. Róma, a sikeres háborúk és a szervezett birodalmi adminisztráció segítségével felfoghatatlan gazdagságot halmozott fel, annak minden demoralizáló hatásával együtt. A birodalom határain még tehetséges hadvezérek és fegyelmezett légiók álltak, így a római nemességnek bőven volt módja önmagával és egymással foglalkozni.
Mivel a görögökről szóló történetekben a hölgyek oly keveset szerepeltek, a mesét két hölgy történetével kezdjük. Az első a hírhedett Messalina.

A lucullusi kertek
Messalina előkelő, a császárokéval rokon családból származott, fiatalon adták feleségül Claudishoz, aki túlélte Tiberius és Caligula tombolását és 41-ben császár lett. Két gyermeke született – valakitől – Britannicus, a trón örököse és Octavia. Messalinát – finoman szólva – szexuálisan túlfűtött, ugyanakkor kegyetlen, pénzéhes és gonosz asszonynak ismerjük. Áldozatainak sorában az elsők a híresen szép római lányok és asszonyok voltak, akiket vetélytársainak tartott. Jellemző módon mindegyiket paráznasággal és házasságtöréssel vádolta. Áldozatai között számos férfi is volt, ezek vagy visszautasították szerelmét, vagy a vagyonuk keltette fel irigységét. Így járt a lucullusi kertek irigyelt tulajdonosa Valerius Asiaticus, akit több mindennel is megvádoltak, többek között a császár ellni összeesküvéssel és a Sabina Poppeával folytatott házasságtörő kapcsolattal. Messalina eszköze a hírhedt vádaskodó Suillius volt, ő emelt vádat Asiaticus ellen a császár előtt, többek között puhánysággal vádolva őt. Asiaticust erre, a kor római viszonyaira oly jellemző kifakadásra ragadtatta: „Kérdezd meg a fiaidat, Suillius: majd bevallják, hogy férfi vagyok!” Természetesen őt is és Poppeát is halálra ítélték, a mesés kertek pedig a császárra, értsd: Messalinára, szálltak.
Messalina szexuális étvágya kielégíthetetlen volt. Sűrűn látogatta a bordélyházakat, ahol szőke parókában, Lichisca néven állt a kuncsaftok rendelkezésére. Feljegyezték, hogy versenyre kelt egy hivatásos prostituálttal és ő nyert, miután huszonöt férfival feküdt le egyetlen nap alatt.  
Azonban őt is utolérte a végzete: szerelmes lett. Szerelme tárgya ezúttal Gaius Silius a 48-as év consulja, akit a legszebb római ifjúnak tartottak. Silius eleinte vonakodott, ám Messalina, élve korlátlan hatalmával és félelmetes hírével, egyszerűen az ágyába parancsolta. Később azonban ő is ráérzett a dolog ízére, és a kor szellemének megfelelően, terveket szőtt a császári trón megszerzésére. Ennek érdekében, mikor a császár épp távol volt, Ostiában szabályosan feleségül is vette szeretőjét. Tacitus maga is meghökken és ezt írja: „Jól tudom, mesébe illőnek fog látszani már az is, hogy akárki ember fiában ennyi biztonságérzet lakozhatott, - olyan városban, amely mindent tud és semmit el nem hallgat, - hát még hogy a kijelölt consul a császár feleségével, előre bejelentett napon, hiteles tanúk közreműködésével, tulajdonképpen gyermekek világra hozása céljából házassági szerződést köthetett, és az asszony meghallgatta a tanúk ünnepi igéit, magára öltötte a leplet, áldozott az isteneknek; helyet foglaltak a vendégek társaságában; csókok, ölelések; s végül teljes házastársi szabadságban töltött éj.”

Vihar Ostia felől
Ez azonban végzetes hiba volt. A császári udvar intrikus talpnyalói veszélyt éreztek és felfedték Claudius előtt, hogy mennyire felszarvazták, és hogy a trónjára is törnek. A császár bizalmasa Narcissus azt kérdezte tőle: „Vagy nem tudsz válásodról? Mert Silius házasságkötését látta a nép, a senatus és a katonaság; és ha nem sürgősen intézkedel, a férj máris ura a városnak.” A császár visszasietett Rómába és annyira megijesztették, hogy a visszaúton azt kérdezgette: „Császár vagyok még?”
Messalina ezalatt, szokása szerint, féktelen orgiát rendezett, melynek során az egyik ittas vendég felmászott egy fára és mikor megkérdezték tőle mit lát, azt felelte „Hatalmas vihart Ostia felől.” Igaza lett. Nem sokára híre kelt, hogy Claudius mindent tud és bosszúra készül. Futott ki merre látott. Maga Messalina – akinek különös joga volt, hogy a Vesta-szüzek módjára az utcákon a carpentum nevű, kétkerekű kocsival hajtatni – végül is egy konyhai hulladékot szállító kocsira kéredzkedett fel és azzal tért vissza a palotába. Azt tervezte, hogy személyesen beszél Claudiussal, bevetve ellenállhatatlan női vonzerejét és a biztonság kedvéért elébe viszi még síró gyerekeit is. Az udvaroncok, pontosan tudva, hogy a császár képtelen lesz feleségének ellenállni, távol tartották tőle. A résztvevőket letartóztatták és elítélték. Messalina, ahogyan Tacitus írja: „Csak ekkor ismerte fel sorsát, s tőrt vett a kezébe. Miközben reszketve hiába illesztgeti hol a nyakához, hol a melléhez, a tribunus egyetlen döféssel keresztülszúrja.”
Claudius pedig a pretoriánusok előtt azt a felelőtlen kijelentést tette, hogy sohasem fog ezután megházasodni. Mekkorát tévedett!
A következőkben a második feleségéről Agrippináról mesélünk.