Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés nyomán kialakult súlyos megrázkódtatás – politikai rendszertől függően – változó formában, de mindmáig sokkolja a magyar társadalmat. „Nem kell beszélni róla sohasem, /De mindig, mindig gondoljunk reá" - írta Juhász Gyula Trianon című versének kezdő soraiban, és ezek a sorok ma is pontosan leírják a tragikus esemény emlékezetét. A Trianon-trauma lassan száz esztendeje gyötri a magyarságot, sem szabadulni nem tud tőle, sem megoldani nem tudja az ország kétharmadának és a magyarság harmadának elvesztésének tragédiáját.

Traumaelmélet
Az elszenvedett traumának máig nincs olyan narratívája, amely akár irodalmi, akár tudományos formában megragadhatóvá, elmondhatóvá, kibeszélhetővé tenné a történteket.  A traumaelmélet szerint ugyanis a gyógyulás feltétele a történtek elmondása, történetté formálása és másokkal való megosztása. Közösségi traumák esetében a tudomány, a művészet, de leginkább az irodalom hozhatja létre azt a történetet, amelynek segítségével a trauma elbeszélhetővé válik.
Az irodalomnak e szempontból azért van jelentősége, mert a trauma egyik legfontosabb sajátossága az, hogy elszenvedői hallgatnak róla, mert a megrázkódtatáson átesettek nem találnak szavakat ahhoz, hogy elmondják szörnyű élményüket.
A feldolgozás folyamatának így fontos állomása az is, hogy létrejöjjön egy új nyelv, amely nem fedi el, nem tagadja, nem próbálja meg nem történtté tenni a traumát, viszont azáltal, hogy elmondhatóvá teszi, azt is megmutatja, hogy a trauma előtti nyelv alkalmatlan volt a trauma elbeszélésére. A feldolgozó folyamat során kialakított új nyelv felkínálja az elmondhatóság lehetőségét, így már képes arra, hogy összefüggő történetté formálja a trauma előtti és utáni idősíkokat. Trianon esetében azonban nem jött létre az a nyelv, sem a történettudomány, sem az irodalom nem alkotta meg. Így a nemzeti katasztrófa feldolgozatlanul marja a magyarság lelkét.

Posztmodern
Hogy ennek a narratívának a létrehozása az irodalom feladata az nem kétséges. Bár a mai irodalmi felfogás nem egységes, vitathatatlan, hogy van az irodalomnak – és más művészeteknek is – olyan feladata, amely a trauma feldolgozásában segít.
A romantikából származó irodalomkép –, amely szerint az író vátesz, amely szerint az irodalomnak a közösségi funkciója van – ma is él. Annak ellenére, hogy a posztmodern irodalom számos irányzata nem gondolkodik írói szereptudatban, mégis a romantikából táplálkozó, nemzeti értékeket előtérbe helyező irodalomnak van létjogosultsága. Éppen a posztmodern sokféleség, az Aaron Schutz által megfogalmazott posztmodern szellemiség – anything goes, minden megy – teszi lehetővé, hogy a párhuzamos irodalom- és művészetfelfogások egymás mellett éljenek. Hiszen az irodalom közösségi jelenség, önmagában álló író nem létezik, csak közönségével kapcsolatban válik íróvá a szövegalkotó. Az irodalom ilyenformán traumafeldolgozó szerepet is betölthet a közösségi emlékezetben, egyfelől emlékező, emlékeztető, kultúraátörökítő jellege folytán, másfelől a jövőről alkotott víziói kapcsán.
Az elszenvedett országcsonkítás feldolgozására való törekvés természetesen az irodalomtörténetben is tetten érhető. Trianon minden magyar alkotó számára elviselhetetlen csapást jelentett. Az írókat megszólalásra késztette, még azokat is, akik politikai témákban korábban nem nyilvánítottak véleményt, és egy időre egy platformra hozta a magyar értelmiséget. 1920-ban sokan gondolták azt, hogy van közösségi feladata az irodalomnak: Babits a magyarok nevében szólalt meg, Kosztolányi segélykiáltást írt az európai költőkhöz.

Nem, nem, soha!
A Trianon-trauma irodalmi, művészeti feldolgozása azonban sem közvetlenül a békekötés után, sem azóta nem történt meg. Kevés olyan lezáró, befejező, a békediktátumot véglegesnek tekintő, ábrándokat nem kergető irodalmi szöveg született, mint Kós Károly Kiáltó szó című röpirata.
A két világháború közti magyar kulturális élet majdnem mindegyik alkotóját a trianoni diktátum elutasítása, a békerendszer felülbírálásának vágya, a bele nem nyugvás szándéka vezette. Mellette természetesen megjelent a gyász hangja is. De ez a gyászmunka nem zárult le, hiszen a második világháború végéig erős volt a remény, hogy az ország jelentős része visszaszerezhető. Nem, vagy csak kevesek írásaiban fogalmazódott meg az, hogy ez a helyzet már nem fog megváltozni.
A kor alkotói – és általában a kor politikai, kulturális szereplői – nem tudtak kilépni azokból a vonatkoztatási rendszerekből, amelyek a Trianon előtti magyar kultúrát jellemezték, s így nem is voltak képesek arra, hogy a tragédia elmondásához szükséges új nyelvet megalkossák.
Az első irodalmi reakciók közvetlenül a diktátum aláírását követően megjelentek.  A békekötés sokkolta a költőket, írókat, alkotókat. Számos vers örökítette meg a trianoni traumát, ezek egyike József Attila verse, a Nem, nem, soha. „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,/ nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” - vetette lapra 1922-ben. József Attila versét a Területvédő Liga is felhasználta. A Nem, nem soha! pedig a Trianon felülvizsgálatát követelő mozgalmak jelszavává vált.
Juhász Gyula 1920-as A békekötésre című költeménye első versszakában így állított emléket a tragikus eseménynek: „Magyar Tiborc, világ árvája, pórja/ Nézz sírva és kacagva a nagyokra, / Kik becstelen kötéssel hámba fognak, /Hogy tested, lelked add el a pokolnak!”. Áprily Lajos, erdélyi származású költő négy sorban (A legyőzöttek strófája) foglalta össze a trianoni traumát: „Múltunk gonosz volt, életünk pogány / Rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom: /Jó, hogy nem ültem győztes-lakomán / S hogy egy legázolt néphez tartozom”.
Sokak számára a veszteség hatalmas volt, mert az elcsatolt országrészekből származtak, mint például Tóth Árpád Aradról, Kosztolányi Dezső Szabadkáról, Szabó Dezső Kolozsvárról, Márai Sándor Kassáról. Természetes, hogy foglalkoztak Trianonnal.
A kialakuló Horthy-rendszer irodalmában erőteljesen tükröződött a kor legfőbb külpolitikai célja, a revízió. Az igazságtalan diktátum kritikája a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta. A Horthy-rendszer évtizedeiben a magyar irodalom számos jelentős alakja örökítette meg az országot ért súlyos csapást.
Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért címen megjelent, Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói járultak hozzá műveikkel a kötethez: Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, Tormay Cecile, de még Gömbös Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne.

Tabu
A második világháborús vereség és a háborút követő új békerendszer nem csupán a revizionista gondolatokat semmisítette meg, de a Trianon-trauma újszerű feldolgozásának lehetőségét is megakadályozta. A kommunista hatalomátvétellel a hallgatás és az elhallgatás korszaka is elkövetkezett. Trianonról nem lehetett beszélni, mert a Trianon-emlékezet minden szempontból szemben állt a szocialista ideológiával, az internacionalizmussal, a kommunizmus ígéretével, és természetesen a Szovjetunió által is jóváhagyott Párizs-környéki békerendszerrel.
A szocialista Magyarországon száműzötté vált a nemzeti tragédia emlékezete. A tabusítás azonban nem járult hozzá a trauma feldolgozásához. A szocialista kultúrpolitika körülményei között még arra sem volt lehetőség, hogy a Trianoni katasztrófát komolyan feldolgozza a történettudomány, és értelmes, elfogadható magyarázatot adjon az ország széthullására. Az irodalmi, művészeti élet számára pedig egyenesen tiltott terület volt csaknem minden, ami Trianonhoz kapcsolódott.
A rendszer lazulása a hetvenes, nyolcvanas években tette csak lehetővé, hogy előbb néprajzi, később történelmi feldolgozások szülessenek a határon túli magyarsággal, illetve az elcsatolt területekkel kapcsolatban. Ám ezek nem az országvesztés tényét, azaz magát a traumát dolgozták föl, hanem inkább a magyarság kulturális és politikai történetének egy-egy érdekes, s persze éppen azért érdekes, mert traumatizált területét vették górcső alá.
Sajnos a rendszerváltás sem tette lehetővé a kegyetlen békediktátum közösségi, azaz irodalmi, művészeti feldolgozását. A rendszerváltás után a magyar társadalom a politikai küzdelmek rabjává lett, alig akadt olyan területe a közéletnek, amelyet ne határozott volna meg a kialakuló pártos szembenállás. Természetes, hogy az átpolitizáltság ismét megakadályozta a traumatikus élmény feldolgozását. Hiába került ki a tabusítás tilalma alól Trianon, sem az irodalom, sem a kortárs művészetek nem tudtak érdemben reflektálni rá.
Politikai szinten azonban több, párhuzamos Trianon-narratíva is megjelent. Ismét előkerült, és természetesen sokak számára fontos tartalmat közvetít a húszas-harmincas évek irredenta gondolata, a restauráció, a békerendszer felülbírálásának igénye.  Továbbra is jelen van a tabusítás, benne a határon túli magyarok elutasítása, a közösségvállalás megtagadása.  És kialakult egy furcsa, ködös kép, amely – a kommunista megváltástanra erősen emlékeztető módon – az egységes Európától várja a trauma feloldását. Ám a nemzetek fölötti egységes Európa képzete, az átjárható határok eszménye, ahol a határ funkcióját veszti, de a nemzeti-nyelvi különbségek értékként megmaradnak, semmilyen módon nem jelenik meg az irodalomban, vagy a kortárs művészetekben.  Ez az eszme nem közösségi feldolgozása a Trianon-traumának, hanem csupán párás politikai vízió. Így aztán ma ismét nincs olyan történetünk, amely az átélt nemzeti katasztrófát elmondhatóvá és így feldolgozhatóvá tenné.

Nemzeti összetartozás
Hogy mennyire nem tud mit kezdeni a rendszerváltó magyar társadalom a trianoni tragédiával, az tükröződik abban is, hogy az iskolai oktatás sem foglalkozik a katasztrófa óta létrejött Trianon-szövegekkel. Igaz, e szövegek többsége esztétikai értelemben nem annyira értékes, mint a huszadik század irodalmának más szövegei, de korántsem annyira értéktelen, mint például a korai magyar irodalom egyik-másik – és az iskolai oktatásban bizony határozottan megjelenő – szövege.
Huszonöt esztendeje, a rendszerváltás folyamatának kezdete óta nem sikerült művészeti-közösségi szinten megragadni a Trianon-tragédiát, s csak a rendszerváltás után évtizedekkel született egy újszerű politikai elképzelés Trianonról, amikor 2010-ben a Magyar Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította június negyedikét.
Az újszerű politikai értelmezést azonban egyelőre nem követte irodalmi, művészeti, azaz közösségi feldolgozás. A kortársak számára nincs művészeti, irodalmi trauma-kibeszélő Trianon-narratíva. Olyan, amely nem a képtelennek tűnő irredentizmus, nem a fájdalomban való vájkálás, nem a ködös Európa-vízió felé mutat, hanem egy átélhető elbeszélés lehetőségét kínálja.
Ebbe az irányba tett lépést a közelmúltban Pomogáts Béla irodalomtörténész, aki több írásában is arról értekezett, hogy Trianon következtében alakult ki a „lelki nemzet” eszméje, amelynek értelmében a magyarság földrajzi és politikai határoktól függetlenül egy nyelvi, kulturális egységet képez. De a nyelvi egység víziója – ahogyan a húszas-harmincas évek irodalma sem – nem különbözik jelentősen a Trianon előtti kulturális sémáktól, így nem is igazán alkalmas arra, hogy begyógyítsa a sebeket. A „lelki nemzet” eszménye vigasztaló ugyan, de nem kínálja a feldolgozás lehetőségét. Mert az ma már világosan látszik, hogy a trianoni tragédiát a magyar társadalom sem a hagyományos nemzeti eszme keretei között, sem a polgári állam-eszme keretei között nem képes elbeszélni.
Valószínűleg közelebb vinne a megoldáshoz annak a ténynek a felfedezése, hogy a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira hullott. Trianon a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, s kialakult az Illyés Gyula által ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom. Közelebb vinne a megoldáshoz a határon túli magyarság autonómia-törekvéseinek felismerése, annak belátása, hogy a magyarság kulturális és politikai életében ismét kialakulófélben van valamiféle többközpontúság, amely sokkal kevésbé gravitál az anyaország felé, mint ahogyan azt a nacionalista érzelmek láttatni szeretnék, viszont valamiféle hálózatos kapcsolatban vannak egymással- és a világ más kisebbségbe szorult népeivel, néptöredékeivel. A megoldás talán valahol erre lehet, de, hogy hogyan válik elmondhatóvá és ezzel feldolgozhatóvá a Trianon-trauma, annak kimódolása a jelen és a jövő alkotóinak kreativitására vár.