A gótika a magyar kultúrtörténet mostohagyereke. Keveset tudunk róla, összefolyik a középkorral, s ennek megfelelően a legtöbben sötétnek, bárdolatlannak, legjobb esetben is olyasféle korszaknak képzelik, amelyet keresztül-kasul átszőtt az égiekbe vetett bizalom, az istenesség, az áhítat. Pedig a késői gótika Európa egyik leggazdagabb időszaka volt, a magyar művelődés történetének pedig különösen fényes lapjai íródtak akkor. Sajnos, hogy olyan keveset tudunk róla, kár, hogy olyan ritkán csodálkozunk rá az élettel teli, burjánzó, virágzó későközépkor nagyszerűségére.
A közelmúltban, a Méry Ratio Kiadó gondozásában megjelent felvidéki gótikus templomokat bemutató sorozat kapcsán a szerzővel, Jankovics Marcellel beszélgettünk.

- Igen a magyarok figyelmét elkerüli a gótika. Nemcsak a művészettörténetben vannak itt hiátusok, de sajnos a turistáink sem igen látogatják a magyar középkor emlékeit. Azok a felvidéki városok, ahol az érett gótika legszebb remekei találhatók, négy órára vannak Budapesttől. De nagyon kevesen utaznak arra. Pedig Bakabánya, Késmárk, Lőcse, Kassa, Bártfa, Szepeshely, Szepesszombat (Poprád), hogy csak azokat említsük, amelyek immár albumokban is megtekinthetőek, olyan csodákat rejtenek, amelyeket érdemes lenne felkutatni. Egészen másképp tekintenénk a későközépkor magyar történelmére, ha tudnánk, mi mindent őriznek felvidéki templomaink.
- Eredetiben ugyan magam sem láttam ezeket a templomokat, oltárokat, de a sorozat egyes köteteit lapozgatva az élet lenyűgöző gazdagságáról árulkodnak a képek.
- Jó világ volt akkoriban Magyarországon. Gazdag városok sorakoztak a hegyek között. Rengeteg aranyat és nemesfémet bányásztak azon a vidéken, s természetesen a kereskedelemből is kivették a részüket a felvidéki polgárok. Nagyon sok terméket vittek Magyarországról észak felé. A tokaji bor például Lengyelországban annyira népszerű volt, hogy nevet is adtak neki: magától érőnek hívták, ami úgy hangzik lengyelül, szamorodni. És persze virágzott az ipar is. Nagyon híresek voltak a felvidéki szász takácsok. Vásznaikat lengyelek, csehek, németek vásárolták, és persze, mi, magyarok. A virágzó gazdaság virágzó kultúrát teremtett. A Mátyás kori reneszánsz nem előzmények nélkül való. És a felvidéki templomokban máig megtalálhatjuk ennek a burjánzó kultúrának a nyomait.
- De miért csak a Felvidéken?
- Természetesen a magyar középkor máshol is nagyon magas anyagi és szellemi kultúrát teremtett, de sajnos a tárgyi emlékeknek van néhány ádáz ellensége: a tűzvész, ami akkoriban rendre pusztította a városokat, a háború, ami éppen az újkor hajnalán borította vérbe és pusztulásba az országot, s az oltárképeket illetően komoly károkat okozott a reformáció is, különösen a kálvinista, amelynek hívei mindenre elszántan dobálták ki a templomokból a gótika nagyszerű képeit.
- Efféle pusztítások máshol is előfordultak, mégis sikerült újjáépíteni a lerombolt kultúrát.
- No, igen, de sajnos nálunk a török hódítás és a reformáció képrombolása egybe esett az állam és a gazdaság összeomlásával. A felvidéki aranybányák kimerülése vezetett oda, hogy a magyar állam üres kasszával várta a hódító törököt. Másfelől Amerika felfedezése nyomán a kevés magyar arany is megdrágult, amit még bányásztak mifelénk. Nem is beszélve arról, hogy a kereskedelmi utak hírtelen elkanyarodtak Közép-Európa felől, és valahová az Atlanti Óceánra vándoroltak át. Így aztán a magyar társadalomnak nem maradt ereje arra, hogy pusztuló kultúráját újjáépítse. Zárójelben azért tegyük hozzá, hogy a gótika elvirágzásával előbb reneszánsz, majd barokk oltárok kerültek az elpusztultak helyére.
- Hogyan lehetne elképzelni, mennyire volt gazdag ez az elpusztult, késő középkori Magyarország?
- Ludwig Emil megemlíti valamelyik cikkében a gyöngyösi templomot, ahol huszonkét szárnyas oltár állt. Bártfán tizenkettő van ma is. És máshol is legkevesebb ennyien sorakoztak az arannyal futtatott, festett, faragott oltárok, a tizenkét apostol emlékének megfelelően. Általában a fő- és mellékhajót elválasztó oszlopok előtt, és az oldalkápolnákban álltak, hogy elvezessék a híveket a szentélyen álló főoltárig… Ha ezek nem pusztulnak el, ma több ezer késő középkori szárnyas oltárban gyönyörködhetnénk.
- Ha megnézzük a késő középkori felvidéki templomokat bemutató sorozat fotóit, s látjuk, mi maradt, valóban elszomorító arra gondolni, mi minden veszhetett el. De ami megmaradt, annak alapján azért kibontakozik egy kép a magyarországi érett gótikáról. És nekem az az érzésem, hogy ez a kultúra szervesen kapcsolódott az akkori Európához.
- Franciaországtól keletre, Közép-Európában, nagyjából Németalföldtől Erdélyig megtalálható ez a stílus. Nálunk kevés osztrák hatást lehet látni, inkább az északi, sziléziai, lengyel befolyás jellemző. A művészek akkoriban bejárták Európát, és mindent ellestek egymástól. Így a felvidéki templomokban is tetten érhetőek a német, cseh, itáliai hatások.
- Ma úgy képzeljük, hogy kelet felé leejt az európai kultúra. Efféle romlás itt is megfigyelhető?
- Ellenkezőleg. Az oltárok, festmények többsége profi munka. Jól látszik, hogy az alkotók bárhol megállták a helyüket. Ugyanakkor némelyik munka igen populáris megközelítést mutat. A Bártfai Jézus születése oltár képén például felfedezhető a népszerű német rézmetsző, Schongauer hatása. Az ő sokszorosított nyomatait használta a festő mintának, igaz, az egyik képre a pálmafák mögé odapingált egy tölgyerdőt szarvassal, hiszen számára ez volt a realitás.
- Nem hagy nyugodni az az elpusztult több ezer oltárkép. És ez felveti, hogy ami megmaradt, az hogyan maradhatott meg?
- Számos szárnyas oltár annak köszönheti létét, hogy behajtható volt. A hátlapjukon Krisztus szenvedéseit, vagy Mária életének eseményeit ábrázolták.  Így, behajtva a lutheránusok számára elfogadható képeket mutattak, s az evangélikus német városok polgárai megelégedtek azzal, hogy becsukták az oltárokat. Ezek többnyire megmaradtak. Megmaradtak a katolikus hitüket megőrző erdélyi templomok képei, oltárai is. A református magyar városok azonban nem tűrték az efféle ábrázolásokat. Ahol nem a török háború dúlásai, ott a kálvinista elszántság végzett az oltárképekkel. Vagy ha nem, akkor a gyakori tűzvész, s ha az sem, a gomba meg a szú, végül a régit nem becsülő közízlés.
- Úgy látom, Ön éppen annyira sajnálja az elveszett képeket, mint amennyire örül a megmaradtaknak…
- Nagyon kedvelem a gótikát. A gótika végéig a keresztény európai kultúra fejlődése egyenes vonalú. Amikor megjelenik a reneszánsz, a kultúra visszakanyarodik az ókori mintákhoz. Valójában azonban új ideák nincsenek, csak a régi eszméket porolják le. Kicsit olyan, mint a posztmodern.
- Minek köszönhető ez a változás?
-  Megjelent néhány technikai újdonság, például a könyvnyomtatás és az olajfesték. Ezeknek hatására azonban a kultúra – a könyv, a festmény – „tömegtermékké”, egyelőre olcsóbbá vált. És mivel ezzel egy időben a reformáció a templomokból kitessékelte a képeket, hát így a polgári otthonokba kerültek. A művészet a szent tér helyett a hétköznapok díszévé vált. Profanizálódott, olyannyira, hogy a XVI. század végén, a tridenti zsinaton be kellett tiltani a szoptatós Madonna-ábrázolásokat, mert gyakran frivol, érzéki alakká vált a Szűzanya. Pedig a művészet nem pusztán szórakoztatás. A késő gótikában még jól látszik, hogy a dekadens túldíszítettség mögött is valami égit, valami magasztosat, valami emberen túlit keresnek. És szerintem ez felemelő.