A XIX. század utolsó harmada és a XX. század volt a könyv aranykora. Ebben az esetben a „könyv” szó egy szűkebb és egy tágabb jelentését is használjuk, egyszerre beszélünk a könyvről mint tárgyról, és egyszerre arról, hogy ez volt az az időszak, amikor az emberek tudásuk és gondolataik szerkesztett formájú kifejezésére leginkább egy könyv megírását tekintették a legalkalmasabbnak.

És ebben az esetben a tudás és a gondolat fogalmát sem a mai értelemben használjuk, mint ahogy a könyv szót sem használjuk már a korábbi értelmében.

Tudás és gondolat

Az említett időszakban az, amit egy könyvben gondoltak leírni, maga volt a tudás. Legfeljebb annyi engedményt tettek, hogy a tudásról szóló gondolatok kerülhettek még a könyvek lapjaira. Az csak a korszellem változásával, a XIX. század végével elinduló tömegesedéssel vált egyre gyakoribbá, majd mostanra szinte általánossá, hogy a könyvekben kizárólag gondolatok találhatóak, a tudás szinte teljesen mellőzhető. A mai könyvek már nem összefüggő mondatokból és bekezdésekből állnak, hanem szavakból és webes bejegyzés méretű lapokból. Ma a szerzőknek vannak könyvei, korábban a könyveknek voltak szerzői.

A tudás és a „gondolatok” arányának változása alapvetően egyszerre következik a XX. század második felében eluralkodó primitív szcientizmus megértéskoncepciójából, jelesül, hogy az elmagyarázás aktusát összekeverik a megértés folyamatával és eredményével, illetve a XIX. század végétől erősödő közösség és hagyományellenességből, amely a következő század végére az egyént olyan abszolút entitássá tette, amire addig csak Isten tarthatott igényt. Ennek a gondolkodásmódnak az a jellegzetessége, hogy nem szükséges egy tudást megcáfolni, elég csak nevetségessé tenni, vagy unalmasnak, korszerűtlennek tételezni, vagy jól „kommunikálni” ellene.

A vulgárliberalizmus koktélja

1967-ben születtem, akkor, amikor mind a természettudományos, mind a társadalomtudományos gondolkodás azt hirdette, hogy a mindentudás nemcsak lehetséges, hanem már olyan közel van, mint a Szovjetunióban a kommunizmus, vagy a kapitalizmusban a mozgójárda. A könyv volt a tudás rögzítésének és átadásának alapeszköze. A hetvenes évek vége felé egy jól sikerült karácsonyra harminc-negyven könyvet kaptam ajándékba, kvantummechanikától a lemeztektonikáig ívelően, közrevéve néhány etológiai ismeretterjesztő kötetet és Kaszás István A galaktika urai című művét. Fura módon ezt a bőséget, nemkülönben a nyolcvanas évek megdöbbentő gazdagságát, amikor szinte minden elolvasásra érdemes könyvet kiadtak már, egy egyébként nagyon csúnya bácsinak köszönhettük, Aczél Györgynek, a magyar kultúrpolitika akkori irányítójának. Egy bigott kommunistának, aki túl tudott nézni saját hitén, és ha egy könyvvel nem is, de a kiadott könyvek összességével valamit átadni engedett az általa gyanakodva figyelt tudásból és az arról szóló gondolatokból. A kommunisták könyveit senki nem olvasta, míg A Mester és Margarita a hetvenes évek elején magyarországi kiadásakor évekre adott a mindennapi alkoholizáláshoz illeszkedő beszélgetnivalót a kiéhezett magyar értelmiségieknek.

A Könyv, mint olyan, megőrizte hitelét és tudásmegőrző státuszát, a rendszerváltás idején szentül hittük, hogy világmagyarázó művek százai lapulnak fiókokban itthon és maradtak kiadatlanul a nyugat tudásából. Hiába vártunk, helyette megkaptuk az Édesvíz kiadó hiánypótló tevékenységét.

A gondolatok szabad áramlása, a tudás hitének szabad áramlását jelentette, mert pechünkre a nyugati gondolkodás állapota is tragikusan leromlott, a New Age és a vulgármarxizmus édestestvérének bizonyuló vulgárliberalizmus koktélját kortyolgatva kanyarodtunk fel az információs szupersztrádára, ahol a szerkesztetlen tartalom által okozott stresszt mindig lehet oldani az internet legsötétebb bugyrai felé megtett kalandos utakkal.  

Motivált házastársak

A világfájdalmat, amit az okoz, hogy kénytelen voltam megélni a könyv aranykorának végét –, amit persze a korszak meghosszabbításával és nem életem megrövidítésével óhajtanék kezelni – néhány anekdotikus jellegű információval szeretném oszlatni.

Egy kedves barátom egy nagyon neves, külföldi szakmai befektetőnek privatizált magyar szakmai kiadónál dolgozott. Távoztakor már oda jutott a magyar könyvkiadás, hogy a más kiadóknál már involvált szerzők csodálkoztak, hogy nem a pendrivejukról megy nyomdába az anyag, és a szerkesztői, lektorálási teendőket, illetve a korrektúrát nem a motivált házastársuk végzi, ha éppen ráér.

Ha már a házastársaknál tartunk, valamiért Germanus Gyula felesége, szegény G. Hajnóczy Rózsa jutott eszembe. A Bengáli tűz szerzője bizonyosan egymaga műveltebb volt, mint ma a vezető 100 webes újságíró együttvéve… 

1906-os születésű nagyapám mesélte, hogy mit is jelentett neki a könyv a harmincas években. A könyvkereskedő, aki a konkurenciára vetett aggódó tekintettel igyekezett megtartani a maga vevőit, ismerte őket, tudta ki mit olvas. Ha az adott olvasó számára megfelelőnek ígérkező könyv jelent meg, jelezte azt és átadta a könyvet próbaolvasásra. Levéltáros (másod, mert összesen ketten voltak a túlbürokratizált rendszerben a megyében) nagyapám elolvasta a könyvet és ezután döntötte el, hogy meg akarja-e venni a művet.

Csak azt a könyvet vette meg, amelyiket újra el akart olvasni.

De még írnak könyveket és még olvasnak, olvasunk könyveket. A könyv, a valódi könyv, melynek szerzője, szerkesztője, lektora, borítótervezője, nyomdásza, igazi címe van, amelybe érdemes könyvjelzőt tenni, amelyet a gyerekeink kezébe akarunk adni, egy gondolkodásmód kifejezője. A könyvben és nem, mondjuk blogban, vagy újságcikkben megírt tudásalapú gondolatfüzérek az emberi értelem csúcsteljesítményei. Terjedelmük és összefüggéseik okán egyedül tarthatnak igényt arra, hogy megfeleljenek az ember általános világmagyarázó vágyának, hogy egyedi univerzumokat teremtve valamit elmondjanak, és tényleg megmagyarázzanak a miénkről.