Ritka pillanat, amikor egy író nem egy új regényével vagy rangos nemzetközi elismerésével kerül a figyelem középpontjába, hanem egy olyan döntéssel, amely túlmutat a személyes életpályán. Krasznahorkai László nyílt levélben közölte a Magyar Művészeti Akadémiával: amennyiben jelölnék a Nemzet Művésze címre, nem tudná elfogadni az elismerést. Döntése nem a kitüntetés értékének szólt, hanem annak a kulturális közegnek, amelyben szerinte ma a magyar művészeti élet működik.

A Nobel-díjas író levelét azután tette közzé, hogy – saját beszámolója szerint – megkeresték azzal a kérdéssel, elfogadná-e a címet, ha a Magyar Művészeti Akadémia jelölné rá. Válasza egyértelmű volt: jelen körülmények között nem.

Krasznahorkai hangsúlyozta, hogy a Nemzet Művésze cím önmagában megtisztelő elismerés, döntését azonban a magyar kulturális élet megosztottsága miatt hozta meg. Levelében úgy fogalmazott, hogy a hazai művészeti közegben kialakult elkülönülés olyan állapot, amelyet nem tud vállalni, és amely szerinte méltatlan mindazokhoz, akik a magyar kultúrát szolgálják. A levél egyik legerősebb mondata szerint ez „beteg, rothadt, animális, piszkosul provinciális elkülönülés”, amelyen a magyar művészeti életnek felül kellene emelkednie.

A művészeti díjak visszautasítása a kulturális életben mindig különleges gesztus. Egy ilyen döntés óhatatlanul túlmutat az alkotó személyes pályáján, mert kérdéseket vet fel arról is, hogy mit jelent egy állami vagy szakmai elismerés, milyen közösséget képvisel, és milyen értékeket fejez ki.

Krasznahorkai esetében ez különösen hangsúlyos. Életműve régóta a magyar irodalom nemzetközi jelenlétének egyik legerősebb pillére, műveit számos nyelvre lefordították, az elmúlt években pedig a legjelentősebb nemzetközi irodalmi elismerésekben részesült. Éppen ezért döntése nem csupán személyes állásfoglalásként, hanem a kulturális közbeszédet érintő megszólalásként is értelmezhető.

Krasznahorkai levelének legfontosabb üzenete talán éppen az, hogy nem a kitüntetést utasítja vissza. Nem vonja kétségbe a Nemzet Művésze cím rangját, és nem bírálja azokat sem, akik korábban elfogadták azt. Tiltakozása sokkal inkább a kulturális közélet állapotára irányul.

Az író szerint mindaddig, amíg a magyar művészeti élet egymással szemben álló táborokra oszlik, és ez a megosztottság határozza meg a kulturális közbeszédet, nem tud részesévé válni egy olyan elismerési rendszernek, amelynek természetes közegét éppen ez a helyzet alakítja. Levelét a következő mondattal zárta: „Annyira szomorú vagyok, hogy ezt kell mondanom.”

A nyílt levél valójában egy régi kérdést tesz ismét időszerűvé: lehet-e valóban közös nemzeti kultúráról beszélni akkor, amikor az alkotók és intézmények jelentős része egymástól elkülönülő világokban működik?

A világirodalom története és persze a magyar literatúra múltja is számos példát ismer arra, hogy különböző esztétikai vagy politikai irányzatok vitában álltak egymással. Sőt, ha jobban megkapargatjuk, nem is ismer másmilyen korszakokat. 

Krasznahorkai levelének egyik legfontosabb üzenete az, hogy ezek a viták többnyire egy közös kulturális térben zajlottak, s szerinte ma ez a közös tér bomlott föl. Hosszan sorolja a két nagy kulturális intézmény, az MMA és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjait, majd felteszi a kérdést, hogyan kerülhettek ezek a művészek egymástól ekkora távolságra. „Egyáltalán hogy kerültek táborokba? Nem inkább a Magyar Olümposzon kellene lenniük? Nektárt szopogatva együtt?!”

Miközben persze egyet értünk a Nobel-díjas íróval abban, hogy így kellene lennie, az is tény, hogy hiába kutakodunk a magyar irodalomtörténetben, nem-igen találjuk azt az idilli állapotot, amelyben nektárt szopogatva mosolyognak egymásra kulturális életünk – radikálisan eltérő felfogásokat valló – szereplői. Sőt, nekem az az érzésem, Krasznahorkai összetéveszti a valóságot az olvasók könyvespolcával, ahol az amúgy egymásra acsarkodó írók és irodalmi közösségek valóban békésen megférnek egymás mellett. 

Az mindenesetre tény, hogy a kérdést most élére állította Krasznahorkai: vajon a díj visszautasításának erős gesztusa – azzal, hogy rámutat a megosztottság végzetes voltára – hozzájárul-e az árkok betemetéséhez, vagy éppen ellenkezőleg, pont azzal járult volna hozzá az író a kulturális életet szabdaló szakadékok áthidalásához, a kulturális élet belső sokszínűségének tolerálásához, ha elfogadja a jelölést?