Ha valaki eddig azt hitte, hogy az olasz irodalmi élet legnagyobb drámája az, hogy vajon egy posztmodern regényben hányszor lehe Proustra utalni, az idén kellemesen csalódhatott. A 2026-os Strega-díj körül ugyanis olyan vita robbant ki, amelyben több szó esett egy buszon elhangzott megjegyzésekről, mint a döntős könyvekről.

Az egész történet szinte túl olasz ahhoz, hogy igaz legyen.

A tekintélyes irodalmi díj döntős írói – a hagyományoknak megfelelően – közös országos turnéra indultak a közelmúltban. Egy kisbuszban utaztak, ahol – úgy képzelnénk – az irodalom a meghatározó téma. Nos, lehet, sőt bizonyos, hogy a literatúra fontos része volt a buszban zajló diskurzusnak, ám amikor kinyíltak az ajtók, pletyka és botrány zuhant ki a járműből. 

A vita középpontjába Olaszország egyik legelismertebb és legeredetibb élő szerzője, Michele Mari került, aki tanúk szerint a 2023-ban elhunyt Michela Murgia személyiségét annak külsejével hozta összefüggésbe. A sajtóban megjelent beszámolók szerint azt állította, hogy Murgia azért volt kemény és agresszív, mert nem volt vonzó, illetve hogy másokon vezette le a saját frusztrációját. Hogy hogyan és miként került elő a téma, azt nem tudjuk pontosan, de tény, hogy a buszon utazó Teresa Ciabatti – Murgia közeli barátja – határozottan tiltakozott, és az irodalmi road movie-ból pillanatok alatt erkölcsfilozófiai szemináriummá alakult az utazás.

Mari később persze bocsánatot kért, de, ahogy azt az efféle ügyeknél megszoktuk, a meakulpa csak olajat önt a tűzre. Állítása szerint félreértették, és nem Murgia külsejét akarta minősíteni, csak ugye… 

Az olasz kommentárok természetesen kezdve két táborra szakadtak. Az egyik oldal szerint egy rangos irodalmi díj nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja egy döntős szerző nyilvánosságra került, sértő kijelentéseit. A másik oldal viszont azt kérdezte: valóban egy buszon folytatott – eredetileg nem nyilvánosnak szánt – beszélgetés alapján kellene-e eldőlni egy irodalmi versenynek? Vagy maradjunk annál az ódivatú elképzelésnél, hogy regényeket olvasunk, nem szerzőket?

A vita közben szinte filozófiai magasságokba emelkedett. Hol ér véget a magánbeszélgetés? Van-e joga egy közszereplőnek magánvéleményhez? Minősíti-e a szerző személyisége a művét?

Újságírók, bloggerek és irodalmi influencerek napokon át próbálták megfejteni ezeket a kérdéseket, mintha a kvantummechanika egyik nyitott problémájáról lenne szó. Az olasz sajtó ironikusan meg is jegyezte: a Strega hirtelen azért lett országos érdeklődésre számot tartó esemény, mert ugyanazt kezdte nyújtani, mint egy valóságshow – konfliktust, sértődést és táborokra szakadó közönséget.

Ekkor lépett színre a történet igazi főszereplője.

Nem egy író.

Nem egy kritikus.

Hanem... a szabályzat.

A Fondazione Bellonci, a Premio Strega irodalmi díjat kiadó kulturális alapítvány ugyanis elővette a regulát, és közölte: kizárni senkit nem lehet. Pont. Nem azért, mert szerintük minden rendben történt – sőt, nyilvánosan elhatárolódtak a Marihoz kötött kijelentésektől –, hanem azért, mert a Strega nem az írók, hanem a könyvek versenye. Olyannyira, hogy még maga a szerző sem vonhatja vissza a nevezett művét, ha egyszer már benevezte. A józan irodalmárok szerint ugyanis a szabályzat fontosabb, mint az aktuális közfelháborodás, azért hozunk törvényeket és szabályokat, hogy az életet a jogszerűség kormányozza, ne az indulatok. 

A legmulatságosabb talán mégis az, hogy miközben mindenki azt vitatta, kizárható-e Mari, szinte senki sem beszélt arról, hogy Michele Mari regénye, a favoritnak számító I convitati di pietra vajon valóban a legjobb regény-e.

A könyvek ismét bebizonyították régi rossz szokásukat: hajlamosak háttérbe szorulni, amikor az írók körüli botrány megmozgatja a szenvedélyeket. Az újságírók pedig örülhetnek, hogy végre egy irodalmi díjról is lehet úgy írni, mintha egy televíziós tehetségkutató és egy parlamenti vita keresztezését közvetítenék.