Gustav Klimt Egy hölgy arcképe című festményének elrablása minden idők egyik legtitokzatosabb esete a műkincsrablások történetében. Különösen, hogy a kép eltulajdonítása, majd visszacsempészése csupán egyetlen momentum a rejtélyek sorában. Nem csoda, hogy e misztikus, számtalan kérdést nyitva hagyó történet végül egy regény oldalain keresztül kerekedett egésszé.

Camille de Peretti francia írónő első magyar nyelven megjelent kötete Az ismeretlen Klimt-modell – a Trend Kiadó gondozásában, és Pacsovszky Zsolt fordításában – tavaly év végén került a hazai könyvesboltokba. A regényt franciaországi kiadása óta számos díjjal, egyebek mellett a (széles olvasóközönséget elérő könyveknek járó) Prix des Romancières-rel jutalmazták, és hét nyelvre fordították.

Egy művészettörténeti talány

A nemzetközi sajtóba 2019-ben szenzációként robbant a hír: a Ricci Oddi Modern Művészeti Galéria kertésze borostyánirtás közben, az épület falába rejtve, megtalálta a szecesszió bécsi mesterének közel húsz évvel korábban ellopott alkotását. A titkos ajtó mögött lapuló, szemeteszsákba göngyölt festmény sértetlen állapotban került elő. A nyomozás – emlékezettek a megjelent sajtóközlemények,  – évekig egyhelyben toporgott, mígnem négy évvel a rablást követően, két férfi egy újságírónak tett nyilatkozaton keresztül beismerte, hogy ők voltak az elkövetők, s noha a kép már nincs a birtokukban, megbízójuk ígéretet tett arra, hogy húsz év múlva, „a városnak szánt ajándékként” visszacsempészi a műremeket. A máig ismeretlen elkövető tehát – ahogy a megtalált festmény bizonyítja, – eleget tett e különös vállalásnak.

De a talányos kérdéseknek ezzel koránt sincs vége. Az ominózus kép ugyanis a Klimt életmű egyetlen átfestett alkotása.

Gustav Klimt 1910-ben festett, – fiatal lányt ábrázoló, Bakfis névre keresztelt művét egy ismeretlen gyűjtő vásárolta meg 1916-ban. Egy évvel később a művész a modell alapvonásait megőrizve, ám hangulatilag teljesen új köntösbe bújtatva, átfestette a képet. Az, hogy a tulajdonos kérésének, vagy a művész saját (ismeretlen) késztetéseinek engedett, mikor a korábban általa soha nem alkalmazott pentimentio mellett döntött – soha nem derült ki.

Csak annyi bizonyos, hogy a festmény új – Egy hölgy arcképe címmel továbbélő – változatán a lány „öregedett” néhány évet. A nyakából levetette – a kor ízlése szerint talán túlságosan bujának ható – prémsálat, és csupaszon hagyott vállait virágmintás kendővel fedte el, széles karimás, barna kalapja alól leomló hajzuhatagát pedig konszolidált kontyba fésülte.

Az Egy hölgy arcképe 1925-ben az olaszországi Ricci Oddi galériába került, és 1996-ig (egy művészettörténész hallgató forradalmi felfedezéséig) senki nem sejtette, hogy a kép valójában a korábban elveszettnek hitt Bakfis átdolgozása. Hogy-e felfedezésnek volt-e bármi köze a mű néhány hónappal később bekövetkező elrablásához, szintén talány. A tény, hogy 1997 februárjában a festmény eltűnt a múzeumból, majd – ahogy fentebb már szó esett róla, – 2019-ben egy borostyánnal benőtt oldalfal mögül, egy szemeteszsák rejtekéből került elő.

A teljessé szőtt történet

Camille de Peretti a Guardian rövid cikkéből értesült e nem mindennapi történetről, és – elmondása szerint – azonnal lázas nyomozásba kezdett. Mindenekelőtt a portré modellje foglalkoztatta: ki lehetett az ismeretlen lány, s milyen viszony fűzte a (szerelmi ügyeiről is híres) művészhez? Ám Peretti hiába járt végig műtárgyszakértőket, múzeumi kurátorokat, és böngészett át megszámlálhatatlan dokumentumot (rendőrségi aktákat, életrajzokat, levelezéseket), sehol sem akadt a válaszok nyomára. Így végül, immár a tényektől elrugaszkodva, maga pótolta ki a hiányzó részeket, és egy nemzedékeken átívelő családregényen keresztül szőtte egésszé a mesét; végigkísérve a festmény útját Bécstől Olaszországig. Közel száz éven át: az 1900-as évektől kezdve a nagy világgazdasági válságon, majd az 1980-as évek Texasán át napjainkig.

A francia író könyvében nem keveredik össze a valóság és a képzelet; a szerző, mielőtt az olvasót végleg átemelné a fikció világába, a bekezdésben (tárgyilagos, a további szövegkörnyezettől élesen elkülönülő stílusban) tisztázza a tényeket.

A szédületes felemelkedésekkel és ugyanolyan erősségű zuhanásokkal, családi titkokkal, szerelemi drámákkal és csalással telitűzdelt regényt, – mint amolyan hollywoodi filmvászonra kívánkozó írást - első körben, a romantikus jelzővel illetném. Azzal az apró kiegészítéssel, hogy – a történet során kibomló mélylélektani szálak, s a szélesebb spektrumból vizsgált, (olykor filozófiai, olykor társadalmi-szociológiai) összefüggésekig ívelő lélektani mélységek következtében – a könyv messze túllép a „romantikus kalandregény” határain.

A könyv egyik fontos kérdése, hogy a személyiség alapvető rétege (vagyis az örökölt, sejtekbe ívódott, többé-kevésbé kitörölhetetlen tulajdonságjegyek összessége) mennyiben determinálja az ember sorsát? Másrészről: az ember mennyire törhet ki a számára születésétől fogva adott társadalmi közegből; azaz hosszútávon (és büntetlenül, azaz belső torzulások nélkül) mennyire írhatja át a végzetét?

Pearl és Isidore

A regény első számú főhőse Isidore, akinek pályája varázslatos fordulatokkal szárnyal egész a csillagokig (vagy legalábbis majdnem, de az is lehet, hogy csak látszólag). A hányatott sorsú kisfiú, aki a bécsi árvaházból egyetlen nagy ugrással New Yorkban terem, majd kedvességével, okosságával és az amerikai álomba illő jószerencséjével pár év leforgása alatt cipőpucolóból brókerré küzdi fel magát. Végül pedig – miután szintén mesébe illő módon elnyeri élete nagy szerelmének a kezét (aki nem mellesleg egy osztrák milliárdos üzletember lánya), maga is a társadalom legfelső osztályába léphet. 

A történések nem követnek kronologikus sorrendet: a szerző „önkényesen” ugrál a gyerek és a felnőtt Isidore-ral esett epizódok között.

Az olvasóban, (miközben Isidora káprázatos felemelkedésének és a társadalmi igazságtalanságok „kisimulásának” örül) párszor talán fölmerül, hogy miként kapcsolódik mindez Klimt ellopott festményéhez? Aztán lassacskán (nagyjából a könyv harmadánál) erre is fény derül.

Ahogy arra is, hogy a fájdalmas, sötét foltokkal, magánnyal és nyomorral teli múlttól teljes mértékben a legfényesebb pálya sem tudja Isidore-t megszabadítani. Ezért aztán újra meg újra

megkísérti őt. Egyebek mellett egy törvénytelen lány személyében, aki egy 20 évvel korábbi félrecsúszott éjszakát követően, egyszer csak előbukkan a semmiből. Pearl felbukkanása azonban nem csupán Isidore életét tereli új vágányra, de általa kerül előtérbe az addig háttérben lévő Klimt-kép is, melynek – apjához hasonlóan – ő is a Stendhal-szindróma határát súroló megszállottságig a bűvöletébe kerül.

Hogy ez a szenvedély mennyiben tudható be a modell és a közte lévő azonos vonásoknak? Az olvasó csak sejtheti. Ahogy azt is, hogy Pearl soha többé nem lesz az az egyszerű (és nyugodt, a világ menetével békésen kiegyező) texasi lány, aki volt Isidore-ral való találkozása előtt. Az viszont biztos, hogy izgalmas fordulatok után a szerző – az ő segítségével – juttatja vissza a festményt a Ricci Oddi Művészeti Gyűjtemény borostyánnal befutatott oldalfala mögé, ahol rátaláltak 2019 nyarán. Ily módon – ismét egy bravúros megoldással, – a fikcióból visszavezetve bennünket a valóságba.

Camille de Peretti: Az ismeretlen Klimt-modell. Trend Kiadó. 2025.