Egy magyar papnevelő intézet az idők viharában alcímmel a bécsi Pazmaneum 400 évét összefoglaló könyv bemutatóján vehettünk részt a D 50 rendezvényközpontban. Ugyan 1623-at tekintjük az intézet alapítási dátumának, és ilyenformán két éves késésben lennénk a 400 éves jubileummal kapcsolatban, de mégiscsak van idén aktualitása a kerek évfordulónak: 1625 volt az első tanév, amikor teljes évet tölthettek a diákok az 1618-ban az alapító Pázmány Péter esztergomi érsek által adományozott első épületben. 

Beköszöntőjében az est házigazdája, Varga János, a Pazmaneum jelenlegi rektora méltatta kötet alkotóit: Fazekas István történészt, Vertel Beatrix grafikusművészt és Püspöki Andor fotóművészt. Ezután elmondta, hogy a 2025-ös év nemcsak az alapítás miatt fontos, de más szempontból is érdekes: 50 évvel ezelőtt hunyt el Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, aki Magyarországról 1971 őszén történt távozása után 3 és fél éven át a most a Boltzmanngasse 14. alatt működő Pazmaneumban lelt menedékre. A rektor megemlítette emellett azt is, hogy napra majdnem pontosan 125 éve áldották meg az intézet kápolnáját. Ma már nem az alapító szándéka szerinti papnevelés folyik a Pazmaneum falai között, hanem az esztergom-budapesti főegyházmegye tanulmányi és vendégháza. A mostani megemlékezés mottójául Pázmány egyik mondatát választották: „Hívság csak azt szeretni, ami hertelenséggel elmúlik, és oda nem sietni, ahol örökkévaló öröm találtatik.” Ezekről a lelki és művészeti értékekről szól a könyv is, mely hiánypótló abból a szempontból, hogy összefoglalja a bécsi papnevelő intézetnek a 20. században lezárult történetét is. 

Köszöntőjében Erdő Péter bíboros esztergom-budapesti érsek örömét fejezte ki, hogy egy ilyen szép kötettel ünnepelhetjük „a körülbelül kerek évfordulót”. Néhány éve Beke Margit közreműködésével már megjelent egy kötet, mely az intézet növendékeiről szól, megvilágítva az elmúlt századok magyar értelmiség-történetét. A mostani kiadvány ugyancsak kultúrtörténeti fontossága folytán összpontosít a Pazmaneumra, de annak építészeti-művészettörténeti értékeit is számba veszi. Ugyan a mostani klasszicista stílusú épület 1900 óta szolgálja az intézményt, de mindazok, akik valaha falai között tanulhattak, nagy büszkeséggel hívták magukat „pazmanitáknak”. 

A jelenlegi magyar egyházfő kitért arra is, miért akarta elődje a 17. század elején, hogy az Oláh Miklós alapította nagyszombati szeminárium mellett Bécsben is legyen magyar papképzés. Indokai közt szerepelt a meglévő egyetemen a helyszűke és a pénzhiány, másodszor a török közelsége és időnkénti tűzvészek miatt nem lehetett a meglévő helyen folyamatosan tanítani. Pázmány tudatában volt annak is, hogy egyházmegyéje magyar ugyan, de a hívek és papjai különböző anyanyelvűek. Az új intézmény Bécsben egyfajta nemzetközi nyitást is jelzett. Innen könnyen léphettek tovább a fiatal papnövendékek a császárvárosban működő Augustineumba, ahol magasabb szintű tanulmányaikat folytathatták, nem messze az uralkodói székhelytől, ami nem egy itt végzett teológus esztergomi érseki kinevezését is elősegítette. Ez a kölcsönhatás a Monarchia szétesése után megszűnt, de a hely presztízse nem. Kulturális jelentősége mind a papi, mind a civil értelmiségieket vonzotta a 20. században is, erre jó példa nem egy későbbi teológus, egyetemi tanár pályafutásában betöltött fontos szerepe.     

Ifjabb Bertényi Iván, az alapításának 100. évfordulóját tavaly ünneplő bécsi Collegium Hungaricum most búcsúzó igazgatóhelyettese kiemelte, Bécs magyar kulturális intézete mindig is előképként tekintette és partnerintézetként kezelte a Pazmaneumot a kulturális misszió terén. A most méltatott kötet nemcsak az idősebb központ múltját, de jelenben betöltött kulturális szerepét, illetve a bécsi magyar életre gyakorolt hatását is beszédesen mutatja be remek képanyagának köszönhetően. Magának az intézetnek a megalapítása Bertényi szerint már a magyar katolicizmus XVI. századi válsága után a felívelését jelzi az új évszázad elején. A török hódoltság és a reformáció ellenében szükség volt sok jól képzett papra. Fazekas István kimutatása szerint az esztergomi főegyházmegye papjainak a XVII. század közepén mintegy a fele volt egykor Bécsben tanult „pazmanizta”. A XIX. század eleji újra alapítás után a bécsi Frintaneumban végzett magyar papoknak is a harmadáról volt ez elmondható, ők már jórészt az egyház szellemi elitjeként dolgoztak a katolikus megújuláson. A Pazmaneum is megélt nehéz időszakokat, melyek többnyire egybeestek a magyar történelem viharaival. II. József megszűntette, az 1848-as bécsi forradalom megzavarta működését, és ha a századfordulón az új épületbe költözés és Trianon nem is, de a kommunizmus megakasztotta az intézmény életét a vasfüggöny lehulltával. Az itt tanuló papnövendékek az 1963-64-es tanév után már nem itt tanultak, emigráltak. Onnantól kezdve kapott új funkciót a Pazmaneum Leopold Antal és Gianone Egon vezetésével. Ma a bécsi magyar katolikus élet szervezése és a kulturális misszió áll tevékenysége középpontjában. 

A szöveganyag szerzője Fazekas István maga is tevékeny részese volt a 90-es években a Pazmaneum életének a levéltár rendezése kapcsán. A kezén átment régi hallgatói névsorok és egyéb dokumentumok adták a mostani 150 oldalas kötet alapját. Ezen túl támaszkodhatott a házi levéltárra és könyvtárra. Vertel Beatrix a kiadvány szerkesztési munkáiról szólva elmondta, hogy az íróval közösen kutattak 2-3 évig, és ezalatt nagyon sok jellemző tárgyat fedeztek fel, ezek aztán képanyagként meg is jelennek a kötetben. Példaként említette a lépcsőházban található Szent Péter szobrot, mely végül a borító fotóján is megjelenik. Jellemző részleteket beillesztettek az itt tanuló növendékek által készített Pirkadat (később Hajnal) című lapból is. Püspöki Apor számára a legfontosabb az volt, hogy évek alatt újra megújra felkereshette az épületet, a kápolnát, és ilyenformán volt ideje elmélyülni a hely szellemiségében, megtalálni a jellemző fotótémákat és beállításukat.