A napokban megdöbbentő hír járta be az európai sajtót. A francia és európai lapok arról írnak, hogy az algériai kormány elfogatóparancsot adott ki a tavalyi Goncourt-díjas francia író, Kamel Daoud ellen. A hírhez kapcsolt magyarázatból kiderül, hogy a szerzővel és regényével két probléma is van: egy plágiumszerű ügy, amelynek részleteiről egyelőre kevés derül ki, és egy konkrét és határozott törvénysértés, amelynek háttere viszont nagyon is jól felderíthető. 

Kép forrása

Fecsegett-e a pszichiáter?

Kamel Daoud, a francia-algériai író 2024 novemberében elnyerte a rangos Goncourt-díjat Houris című regényéért, amely az 1990-es évek algériai polgárháborújának (a „fekete évtized”) traumáit dolgozza fel, különösen a női szenvedésre fókuszálva. A mű középpontjában Aube, egy fiatal nő áll, aki gyermekként túlélte családja lemészárlását, de hangját elveszítette, miután iszlamista fegyveresek elvágták a torkát. A regény az ő belső monológján keresztül tárja fel a „fekete évtized” borzalmait és a női szenvedés mélységeit. 

Azonban a díj elnyerése után nem sokkal Algériában per indult Daoud és felesége, Aicha Dahdouh ellen. Saada Arbane, egy algériai nő azt állítja, hogy a regény főszereplőjének története az ő terápiás üléseken megosztott élményein alapul, amelyeket Dahdouh pszichiáterként hallgatott meg. Arbane szerint Daoud a beleegyezése nélkül használta fel személyes történetét, megsértve ezzel az orvosi titoktartást és az algériai törvényeket, amelyek tiltják a polgárháború eseményeinek nyilvános feldolgozását.

A regény Algériában betiltásra került, mivel az országban továbbra is érvényben van egy törvény, amely megtiltja a polgárháború eseményeinek nyilvános tárgyalását. Ennek következtében Daoud és kiadója nem vehettek részt az algíri nemzetközi könyvvásáron sem. 

Kép forrása: AI

Egy évtizednyi borzalom

Mi itt, Magyarországon keveset tudunk az algériai polgárháborúól, ám e tudás nélkül nehéz megérteni a regény körül kialakult feszültéget.  Nos, az 1990-es évek algériai polgárháborúja, amely több mint 200 000 ember halálát okozta, máig mély sebeket hagyott az ország társadalmában. 

A polgárháború 1992-ben kezdődött, miután a hadsereg megakadályozta az Iszlám Megváltás Frontja (FIS) választási győzelmét, felfüggesztve a demokratikus folyamatot. A FIS betiltása és vezetőinek letartóztatása után az országban fegyveres konfliktus robbant ki az iszlamista csoportok és a kormányerők között. 

Az iszlamista felkelők társadalmi elképzeléseiről hűséges képet ad, hogy a FIS egyik karizmatikus vezetője, Abasszi Madani nyíltan kijelentette, hogy nem támogatja a demokratikus berendezkedést. Úgy fogalmazott, hogy a demokrácia ellentmond az iszlámnak, a saríának és minden szent tanításnak, valamint azok értékeinek. A FIS vezetője Ali Benhadzs nem hagyott kétséget afelől, hogy ez mit is jelent. Kijelentette, hogy Algériában nem érvényesülhet a demokrácia, mert a hatalom forrása Isten és a Korán, nem pedig a nép. Ha az emberek Isten törvényei ellen szavaznak, az egyet jelent az istenkáromlással. Az ilyen emberek Benhadzs szerint méltók a halálra, mert saját hatalmukat akarják érvényesíteni Isten hatalmával szemben. Benhadzs szerint végezni kell azokkal is, akiket a mérgezett francia tejen táplálkoztak, utalva a frankofón középosztályra.

Mindennek megfelelően a polgárháború rettenetes népirtásba torkollt. A Wikipédia szerint „Olykor egész településeket irtottak ki módszeresen, s nem voltak tekintettel az áldozatok nemére vagy korára. Míg az iszlamista szélsőségesek a kabil népcsoportot célozták meg, a kormányerők azokban a falvakban hajtottak végre vérengzéseket, ahol 1991-ben a FIS-nek határozottan nagy volt a támogatottsága. Ez történt 1997-ben Raisz és Bentalha településeken. A történtek után a helyszínre érkező külföldi megfigyelőket sokkolták a látottak: a terhes nők hasát felvágták, gyerekeket csaptak a falhoz, a férfiak csontjait ripityára törték, míg az életben maradt fiatal nőket szolgaságba hurcolták. Az Amnesty International és a Human Rights Watch jelentései szerint azok a falvak, ahol a bűntetteket a civil milíciák vagy ellenzéki fegyveresek követték el, nem egy esetben közel feküdtek a katonai bázisokhoz, de az ott állomásozó katonaság nem tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza a vérfürdőt.” 

A polgárháború lezárását követően az algériai kormány 2006-ban elfogadta a „Nemzeti Megbékélés Chartáját”, amely amnesztiát biztosított a konfliktusban részt vevő feleknek, ugyanakkor kriminalizálta a polgárháborúval kapcsolatos nyilvános vitákat. A törvény értelmében tilos a konfliktus eseményeinek nyilvános tárgyalása, különösen az eltűnt személyek sorsának megvitatása. 

Kép forrása: AI

Ne szólj! Ne vádolj! Ne emlékezz! 

Az emberi jogi szervezetek és a civil társadalom képviselői élesen kritizálták a „Nemzeti Megbékélés Chartáját”, mivel az szerintük súlyosan korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát és a történelmi igazságtétel elvi és gyakorlati lehetőségét. A kritikusok szerint a törvény megakadályozza a társadalmi megbékélést, mivel elhallgatja az áldozatok szenvedéseit és szinte lehetetlenné teszi az elkövetők felelősségre vonását. 

Ebbe a vitába szállt bele Kamel Daoud elmesélve az egyik áldozat fiktív vagy valóságos történetét. A Gallimard kiadó, amely a regényt Franciaországban megjelentette, mindenesetre szerzője mellé állt, és hangsúlyozta, hogy a regény szereplői és cselekménye teljes mértékben fikció, és a mű célja az algériai történelem sötét időszakának irodalmi feldolgozása. A kiadó vezetje, Antoine Gallimard szerint a regény megjelenése óta Daoud „erőszakos rágalomhadjárat célpontjává vált, amelyet bizonyos, a rezsimhez közel álló médiumok szerveztek”, és ez a kampány a szerző hitelességét kívánja aláásni. 

Nehéz innen belelátni az algíri politika boszorkánykonyhájába, de az tény, hogy a Gallimard Kiadó hosszú múltra tekint vissza a francia irodalomban, és elkötelezett a szólásszabadság és az irodalmi kifejezés szabadsága mellett. A kiadó vezetője korábban is kiállt szerzői mellett, amikor azok politikai vagy társadalmi nyomás alá kerültek. A Houris körüli vitában Gallimard álláspontja összhangban van a kiadó hagyományos értékeivel, amelyek az irodalmi szabadság és az alkotói függetlenség védelmét helyezik előtérbe. Más kérdés, hogy az ilyen kötetek vajon hozzá járulnak-e az algériai békéhez vagy a sebek felszakításával újabb konfliktus felé mozdítják inkább a társadalmat. Mindenesetre az ügy rávilágít Algéria érzékenységére a polgárháborúval kapcsolatos nyilvános diskurzusokkal szemben. A szólás- és véleménynyilvánítás, illetve a művészi alkotás szabadságához szokott európaiként nehezen értjük meg az efféle korlátozásokat, pedig a Kárpát-medencében sem illik felhánytorgatni az itt élő népek egymás ellen elkövetett agresszióit. Mi is úgy érezzük, a megbékélés lehetőségét ássa alá a sok-sok sérelem felemlegetése.